Leereszkedtem a hokedlire, és a kezem ösztönösen a kötény után nyúlt. Hajtogatni kezdtem, kisimítottam, aztán megint félbehajtottam, mintha ettől bármi rendbe jöhetne.
– Mindig ezt csinálja? – kérdezte halkan Andrea.
– Nyolc éve – feleltem. – Minden egyes szombaton.
Andrea csak megrázta a fejét. Nem fűzött hozzá semmit. Néha egy barátnő hallgatása sokkal többet mond, mint bármilyen vigasztaló mondat.
Este Gábor felhívta az anyját. Húsz percig beszéltek. Amikor visszajött a konyhába, már látszott rajta, hogy nem az én oldalamon áll.
– Megsértődött – közölte. – Azt mondja, megaláztad egy idegen előtt.
Egy idegen előtt. Andrea tizenöt éve a barátnőm. Erzsébet viszont előtte alázott porig engem, és az valahogy senkinek sem számított.
Elővettem a füzetemet. Szombat, október tizenkettedike. Bevásárlás: tizenötezer-kétszáz forint. Ráfordított idő: hat óra, a tésztával együtt. Eredmény: „cipőtalp”, a barátnőm füle hallatára.
Gábor később lefeküdt. Én pedig ott maradtam a konyhaasztalnál, és számolni kezdtem. Egy hónapban négy szombat. Nyolc év alatt háromszáznyolcvannégy szombat. Alkalmanként tizenhat-húszezer forint csak az alapanyagokra. Hatmillió forint fölött járt az összeg. Újraszámoltam. Aztán még egyszer, hátha tévedek.
A következő szombaton Erzsébet úgy állított be, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. A táskájában természetesen ott lapult ugyanaz a borsdaráló.
November harmadik szombatján hatkor ébredtem. Odakint szürke, nyirkos reggel volt, az ablakon esőcseppek csorogtak lefelé, és minden porcikám azt kívánta, hogy maradjak a takaró alatt. Mégis felkeltem, mert Gábor előző este közölte:
– Anya most nem egyedül jön. Hozza Viktóriát és Nórát is.
Viktória a húga volt. Nóra pedig az unokahúga, tizenkilenc éves. Életemben összesen háromszor találkoztam velük. Legutóbb négy éve, Erzsébet születésnapi ebédjén. Akkor Viktória megkóstolta a salátámat, és annyit mondott: „Hát, otthoninak elmegy.”
Elindultam a piacra. Vettem marhahúst, sertéshúst a fasírthoz, zöldséget a salátához, tejfölt, friss zöldfűszereket. Utána még beugrottam a boltba kenyérért, vajért és szeletelni való sajtért. Aztán hazamentem, és beálltam a tűzhely mellé.
Friss káposztából főztem levest. A fasírtot háziasan készítettem: a húst kétszer ledaráltam, tejbe áztatott kenyeret kevertem hozzá, meg reszelt hagymát. Az öntöttvas serpenyőt vettem elő, azt, amelyet anyámtól kaptam. Minden darabot öt percig sütöttem az egyik oldalán, öt percig a másikon. Huszonnégy fasírt lett belőle. Két órám ment rá.
A salátába uborka, paradicsom, retek, sok zöld és olaj került. Egyszerű volt, de minden friss, piaci zöldségből.
Délre az asztal készen állt. Öt tányér, öt evőeszközkészlet, szalvéták. A kenyér felszeletelve, a vaj a vajtartóban. Levettem a kötényt, megmostam az arcom, és átöltöztem egy tiszta felsőbe.
Negyed egykor érkeztek meg. Erzsébet, Viktória és Nóra. Gábor nyitott ajtót, megpuszilta az anyját, átölelte a húgát. Én a folyosón álltam, és vártam, hogy belépjenek.
– Ó – Viktória felakasztotta a kabátját, aztán beleszimatolt a levegőbe. – Fasírtillat van. Anya, te nem azt mondtad, hogy Katalin nem tud főzni?
Erzsébet nem válaszolt. Csak összeszorította a száját azon a jól ismert módon, amelyet már több mint háromszáz alkalommal láttam.
Leültünk. Kiszedtem a levest, az asztal közepére tettem a fasírtos tálat, és közelebb húztam a salátát.
Erzsébet megkóstolta a levest. A kanalat azonnal letette.
– Kemény a káposzta.
Negyven percig főtt. Külön ellenőriztem.
Viktória levágott egy darabot a fasírtból. Megrágta, majd félretette a villáját.
– Kicsit száraz. Tettél bele egyáltalán kenyeret?
Tettem. Tejbe áztatva. Pont úgy, mint mindig.
Nóra a salátát piszkálta a villájával.
– Miért nincs benne sajt? Sajttal sokkal jobb lenne.
Ez zöldsaláta volt. Olajjal. Sajt nélkül. Mert zöldsaláta.
Gábor némán evett. Lehajtott fejjel merített a tányérjából, aztán visszatette a kanalat. Nem szólt közbe. Soha nem szólt közbe.
Erzsébet Viktóriára nézett. Viktória visszanézett rá. Aztán az anyósom olyan hangosan szólalt meg, hogy betöltötte az egész konyhát:
– Látod, Viktória? Én mondtam neked. Huszonnégy éve férjnél van, és még mindig semmit nem tud rendesen elkészíteni. Se levest, se fasírtot. Én az ő korában harminc emberre terítettem, és mindenki repetát kért.
Viktória komolyan bólintott.
– Anyának igaza van. Ne haragudj, Katalin, de te tényleg nem tudsz főzni. Ez tény.
Tény. Huszonnégy fasírt. Két óra a serpenyő mellett. Huszonegyezer-hatszáz forintnyi alapanyag, a blokk összege még élesen élt bennem. Háromszáznyolcvannégy szombat. És a végeredmény: „tény”.
Éreztem, ahogy az ujjaim görcsösen ráfonódnak az asztal szélére.