Eszternek hívnak. Ötvennyolc éves vagyok, és ha létezne ilyen oklevél, bizonyára kitüntetéssel végeztem volna el az „alkalmazkodó anya” szakot.
Az élet úgy alakult, hogy a férjem elhagyott bennünket, amikor a fiunk, Márk mindössze tizenkét éves volt. Nem volt nagy jelenet, sem hosszú magyarázkodás: egyetlen este alatt összepakolt, száraz hangon közölte, hogy ebben a lakásban már nem kap levegőt, és úgy érzi, mintha nem is létezne közöttünk. Aztán elment.
Attól a naptól kezdve megfogadtam magamnak, hogy az én fiam soha nem érezheti magát elhagyatottnak. Úgy hittem, az apja hiányát majd pótolni tudom tökéletes szeretettel, állandó gondoskodással és hibátlanul működő otthonnal.
Márk ma huszonkilenc éves. Egy informatikai cégnél dolgozik menedzserként, jól keres, mégis velem él a tágas, háromszobás lakásomban. Az élete leginkább egy teljes ellátásos üdüléshez hasonlított. Reggel hatkor keltem, hogy friss reggelit tegyek elé. Úgy vasaltam az ingeit, hogy egyetlen gyűrődés se maradjon rajtuk, ebédet csomagoltam neki a munkahelyére, hétvégenként pedig szó nélkül szedtem össze a szobájából az üres sörösüvegeket.
Márk mindezt természetesnek vette. A „köszönöm” szó ritkán, vagy inkább soha nem hagyta el a száját. Ha a vacsora tíz percet késett, ingerülten dobolt az ujjaival az asztalon.
— Anya, hát mondtam, hogy hétre legyen kész. Programom van.
Amikor megkértem, hogy segítsen felcipelni a nehéz szatyrokat, csak a szemét forgatta.
— Egész nap dolgoztam, fáradt vagyok. Rendelj házhozszállítást.
Én lenyeltem a sértettségemet, és tovább mostam, főztem, kiszolgáltam. Féltem, hogy ha egyszer már nem leszek hasznos, ő is eltűnik mellőlem, ahogy annak idején az apja.
Az ultimátum
Minden akkor fordult meg, amikor Márk járni kezdett Nórával. A lány huszonöt éves volt, magabiztos, harsány, és már az első találkozáskor úgy nézett rám, mintha kellemetlen akadály lennék az ő fényes, közös jövőjük útjában.
Egy pénteki napon Márk bejött a konyhába, leült az asztalhoz, de nem nézett a szemembe.
— Anya, beszélnünk kell. Nóra többé nem akar hétvégén idejönni. Kényelmetlen neki, hogy te folyton itt vagy a közelben, mindig szem előtt. Így nincs magánéletünk.