Az a különleges, füstölt spanyol paprika volt rajta, amit külön rendelek, és egyetlen kis üveg is majdnem 2800 forintba kerül. Erre jött rá az egész tetejére a borsdaráló tartalma. Kérdés nélkül.
– Erzsébet – szólaltam meg halkan –, ezt az ételt recept szerint készítettem. Pácban állt, fűszerezve volt, paprika is került rá. Készen volt.
– Akkor van kész, ha jó az íze – felelte, fel sem pillantva a tányérjáról. – Ez meg ízetlen volt.
Gábor hallgatott. Ahogy mindig. Nyolc év alatt egyszer sem, de tényleg egyszer sem mondta az anyjának, hogy „Katalin jól főz”. Soha nem állt mellém. Egyszer sem kérte meg, hogy ne nyúljon bele abba, amit én készítettem.
Odamentem az asztalhoz. Megfogtam a csirkés tálat, két kézzel, mert a konyharuhán át is égette a tenyeremet, és visszavittem a konyhába.
– Ha az én főztömet át kell alakítani, akkor alakítsák át maguk – mondtam.
Erzsébet kezéből kiesett a villa. Gábor félig felállt a székéről.
– Kati, most meg mi bajod van? – törölte meg a száját a szalvétával. – Anya nem mondott semmi olyat.
Semmi olyat. Minden szombaton nagyjából tizenhatezer forint a bevásárlásra. Öt óra a tűzhely mellett. Aztán valaki más fűszere rászórva az én pácomra.
Nem válaszoltam. A tálat letettem a tűzhelyre, fedőt tettem rá, és bementem a szobába. A konyhából még hallottam Erzsébet hangját:
– Látod, milyen? Már egy szót sem lehet szólni.
Gábor húsz perc múlva utánam jött. Azt mondta, az anyja nagyon megbántódott. Megkért, menjek ki, és kérjek bocsánatot.
Nem mentem.
Este, amikor Erzsébet végre elindult haza, elővettem egy füzetet. Egyszerű, kockás lapú füzet volt, kék borítóval. Ezt írtam bele: „Szombat, szeptember 14. Alapanyagok: 16 800 Ft. Főzési idő: 4,5 óra. Eredmény: az anyósom túlborsozta. Köszönet: senkitől.”
Attól a naptól kezdve minden szombatot feljegyeztem. Mennyi pénz ment el, hány órát töltöttem főzéssel, és mi volt rá a válasz. A füzet a komód fiókjában lapult, a törölközők alatt.
Két héttel később Gábor közölte, hogy az anyja sűrűbben szeretne jönni. Talán szerdánként is benézne. Megkérdeztem, minek. Azt felelte: „Hiányzunk neki.” Ránéztem, de nem szóltam semmit. A füzet pedig tovább telt.
Azon a szombaton vendégem volt. Andrea, akivel tíz évvel korábban együtt dolgoztunk, még azelőtt, hogy elköltözött volna. Hétvégére érkezett, én pedig meghívtam ebédre. Szerettem volna megmutatni neki, hogy nálunk minden rendben van. Család, otthon, terített asztal – minden úgy, ahogy lennie kell.
Káposztás-tojásos pitét sütöttem. A tésztát már péntek este bedagasztottam, reggel csak kinyújtottam. A töltelékhez a káposztát negyven percig pároltam lassú tűzön, tettem bele négy főtt tojást és friss kaprot. A pite magasra nőtt, pirosra sült, a teteje ropogós lett. Nyolc szeletre vágtam, aztán kiraktam a tányérokat.
Andrea megkóstolta, és lehunyta a szemét.
– Kati, ez valami elképesztő. Neked rendelésre kellene sütnöd. Komolyan mondom.
Elmosolyodtam. Két hónapja ez volt az első dicséret. A saját konyhámban, a saját asztalomnál az első kedves szó.
Erzsébet bejelentés nélkül érkezett. Belépett, észrevette Andreát, biccentett neki, majd leült.
– Pite? – kérdezte, miközben már vett is egy szeletet, és beleharapott. Lassan rágott. – Belül nyers a tészta.
Nem volt nyers. Fogpiszkálóval ellenőriztem, teljesen szárazon jött ki belőle. A héja aranybarna volt, a töltelék rendesen átsült. Erzsébet mégis harapott belőle még egyet, aztán félretolta a tányért.
– Ez nem pite – emelte fel a hangját éppen annyira, hogy Andrea biztosan hallja. – Ez cipőtalp. A tésztája gumis, a tölteléke savanyú. Fel nem foghatom, hogy lehet valaki huszonnégy éve férjnél úgy, hogy még mindig nem tanult meg sütni.
Andrea abbahagyta a rágást. Előbb rám nézett, aztán Erzsébetre. A csend talán három másodpercig tartott, nekem mégis egy egész percnek tűnt.
– Erzsébet – tettem le a csészémet az asztalra –, nyolc év alatt egyszer sem maradt egyetlen morzsa sem a tányérján. Egyszer sem. Sem a levesből, sem a csirkéből, sem a fasírtból. Lehet, hogy az a cipőtalp mégsem olyan rossz?
Erzsébet arca sötétvörösre váltott. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. A szobából Gábor kiáltott át:
– Kati, most már elég legyen!
Andrea szó nélkül megette a saját szeletét. Aztán fogott még egyet.
– Nagyon finom – mondta, egyenesen Erzsébetre nézve.
Ebéd után az anyósom elment. Köszönés nélkül. Andrea segített leszedni az asztalt, a konyhára pedig egyszerre rátelepedett a csend.