– Híg lett – Erzsébet félretolta maga elől a tányért, és a kanalával megkocogtatta a peremét. – Mondtam már neked, hogy a céklát reszelni kell, nem kockára vágni. A babérlevélből is túl sokat tettél bele.
A borscs közben ott gőzölgött a tűzhelyen, a nagy fazékban. Öt órával korábban még sötét volt odakint, amikor felkeltem, hogy időben kiérjek a piacra friss marhahúsért. Végigálltam a sort, kiválasztottam azt a velős csontot, amilyet Gábor szeret. Aztán pucoltam, szeleteltem, a céklát külön, fóliába csomagolva sütöttem meg, hogy a leve ne szökjön bele túl korán az alaplébe. Háromszor kóstoltam. Mindig csak negyedkanálnyi sóval igazítottam rajta.
És erre ennyi volt az ítélet: híg.
Gyógyszertárban dolgozom. Hetente hat napon át állok a pult mögött, tanácsot adok, recepteket ellenőrzök, készleteket számolok. A szombat az egyetlen szabadnapom. Csakhogy kétezer-tizennyolc óta, amióta Erzsébet átköltözött a szomszéd kerületbe, ezek a szombatok már nem igazán tartoztak hozzám.
Minden héten ugyanaz történt. Havonta négyszer. Kihagyás nélkül, előzetes kérdés nélkül, anélkül, hogy egyszer is megkérdezte volna, alkalmas-e nekem. Délelőtt tízre megérkezett, leült a konyhában, és várta az ebédet. Gábor ajtót nyitott neki, megpuszilta az arcát, aztán ment focit nézni. Én pedig főztem.
– Katalin, most miért hallgatsz? Én csak jót akarok neked – Erzsébet még messzebb tolta a tányért, mintha az személyesen sértette volna meg. – Az én édesanyám, nyugodjék békében, olyan borscsot főzött, hogy megállt benne a kanál. A tiéd meg… mintha kompót lenne.
– Anya, szerintem finom – szólalt meg Gábor halkan, de fel sem nézett a tányérjából. Ő már evett. Gyorsan, némán, kenyérrel tunkolva.
– Neked minden ízlik, te nem vagy válogatós – legyintett Erzsébet. – Én viszont hozzászoktam a rendes minőséghez.
A tűzhely mellett álltam. A kötényemet céklalé pettyezte, a tenyerem még forró volt a fazéktól. Három órám ment el erre a levesre. A csont csaknem kétezer forintba került. A tejfölt külön vettem, házit, a piacon.
Aztán Erzsébet egyszer csak felállt, odament a tűzhelyhez, és a saját adagját visszaöntötte a fazékba. Nem a mosogatóba. A fazékba. A szemem láttára.
– Nincs még kész – közölte teljes nyugalommal. – Forrjon egy kicsit tovább.
Négy órája főtt. A cékla puha volt, a káposzta áttetsző, a krumpli már szinte szétomlott. Pontosan tudtam, hogy elkészült. A munkahelyemen a kolléganőim a receptjét kérik ennek a borscsnak. A reggeli műszakból három lány is elmentette a telefonjába.
Én mégsem szóltam semmit.
Elvettem Erzsébet tányérját, és bevittem a mosogatóhoz.
– Ha nem ízlik, ne erőltesse – mondtam egyenletes hangon.
Úgy nézett rám, mintha pofon ütöttem volna. Gábor abbahagyta a rágást. A konyhára hirtelen csend telepedett.
– Én nem rosszindulatból mondom – préselte össze a száját Erzsébet. – Tanítani próbállak.
Nyolc év. Nyolc éve „tanított”. Aznap este, miközben a tányérokat a szárítóba pakoltam, először futott át rajtam komolyan: talán elég volt a leckékből. De a gondolat elillant. Gábor azt mondta, az anyja csak aggódik, egyedül van, unatkozik. Én pedig megint lenyeltem a szavaimat.
Egy héttel később Erzsébet bejelentette, hogy mostantól minden szombaton jön. Nem egyszerűen látogatóba, hanem azért, hogy „segítsen a konyhában”. Bólintottam. Gábor kifejezetten örült neki.
A következő szombaton Erzsébet egy szatyorral állított be. Volt benne egész fekete bors, szárított kapor, fűszerkeverék és külön kis csomagban babérlevél.
– Tessék – sorakoztatta fel őket az asztalon. – Ezek rendes fűszerek. A tieidet nyugodtan kidobhatod.
Csirkét készítettem krumplival. A filé egész éjjel fokhagymás kefirben pácolódott; régi, bevált receptem volt. A burgonyát hasábokra vágtam, olajjal átforgattam, paprikával meghintettem. Másfél órát töltött a sütőben.
Amikor az ételt letettem az asztalra, Erzsébet elővette a saját borsát, kinyitotta a darálót, és elkezdte megszórni az egészet. Nem a saját tányérját, hanem a közös tálat. Bőségesen. Szó nélkül. Engedélyt sem kért.
– Na, így már legalább ehető – mondta, aztán eltette a darálót, és villát vett a kezébe.
Gábor kinyúlt egy darabért. Megkóstolta, majd köhögni kezdett: túl sok lett rajta a bors.
– Anya, miért kellett ennyi? – nyúlt a pohara után.
– Vagyis bors nélkül neked megfelelt volna? – nézett rá Erzsébet szemrehányóan. – Etted volna a sótlan, ízetlen ételt, és még örültél is neki?
Az ajtófélfánál álltam. Másfél óra a sütőben. Estétől tartó kefires pác. Még a paprika is ott volt rajta.