– De ha jelenetet rendezel, azonnal hívom a rendőrséget.
– Mária…
– Nincs tovább. Ezt a beszélgetést befejeztük.
Péter lassan feltápászkodott a székről. Úgy nézett rám, mintha abban a pillanatban látna először igazán. Aztán szó nélkül megfordult, és bement a hálószobába. Körülbelül fél óra múlva egy utazótáskával jelent meg az ajtóban.
– Ma éjjel Gábornál alszom – mondta tompa hangon. – Holnap visszajövök a többi holmimért.
– Rendben.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, egy ideig csak álltam a csendben. Aztán bementem a hálóba, lefeküdtem az ágyra, és három hónap óta először sírtam. De ezek már nem a fájdalom könnyei voltak. Inkább úgy szakadt ki belőlem minden, mint amikor az ember végre letesz egy elviselhetetlen terhet.
Másnap korán ébredtem. Főztem magamnak kávét, lezuhanyoztam, felöltöztem. Tízkor felhívtam az ügyvédet, és átbeszéltük a válás részleteit. Tizenegykor elmentem a bankba, ellenőriztem a számlát. A pénz ott volt, ahol lennie kellett. Délben pedig találkoztam Lillával egy kávézóban.
– Anya, nagyon büszke vagyok rád – ölelt meg szorosan. – Jól csináltad.
– Egyszerűen elfáradtam abban, hogy mindent lenyeljek – feleltem.
– És igazad van. Ez apa döntése volt, nem a tiéd. Ma engem is felhívott, hogy beszéljek veled. Megmondtam neki, hogy ebbe nem szállok be.
Kávéztunk, beszélgettünk a munkájáról, az unokákról, hétköznapi apróságokról. Később hazafelé beugrottam a boltba, vettem néhány dolgot, otthon pedig főztem magamnak ebédet. Utána leültem az ablak mellé egy könyvvel.
Öt óra körül csörögni kezdett a telefonom. Nóra hívott. Kinyomtam. Egy perccel később üzenetet küldött:
„Péter elhagyott. Azt mondta, tévedés volt az egész. Most boldog vagy?”
Csak ennyit írtam vissza:
„Nem. Én csupán megvédtem magam. Sok szerencsét.”
Ezután letiltottam a számát. Bezártam az üzenetküldőt is. Egyetlen percet sem akartam többé rájuk pazarolni az életemből.
Aznap este átjöttek a fiaim. Pizzát hoztak, bort és virágot. A konyhában ültünk, beszélgettünk, nevettünk, és valahogy újra levegőt kaptam közöttük. Mindketten azt mondták, mellettem állnak, és szerintük már régen túl sokáig hallgattam.
– Anya, nem félsz attól, hogy egyedül maradsz? – kérdezte a kisebbik, Márk.
– Nem – válaszoltam őszintén. – Huszonnyolc évet éltem le egy ember mellett, aki elárult. Mostantól magammal fogok élni. És ez sokkal békésebbnek tűnik.
Későn mentek el. Elmosogattam, kiszellőztettem a lakást, majd lefeküdtem. Másnap Péter elviszi a holmiját. Azután az ügyvéd beadja a papírokat a bíróságra. Egy hónap múlva elindul a válási eljárás.
Semmit sem bánok. Három hónappal korábban, amikor megláttam az első utalást Nóra kártyájára, rendezhettem volna hatalmas veszekedést. Megpróbálhattam volna megbocsátani. Behunyhattam volna a szemem, és élhettem volna tovább úgy, mintha semmi sem történt volna.
Én azonban más utat választottam. Bizonyítékokat gyűjtöttem, biztonságba helyeztem a pénzemet, és felkészültem arra, hogy véget vetek ennek a házasságnak. Mire Nóra felhívott azzal a gúnyos mondattal a terhességéről, én már készen álltam.
Készen arra, hogy kimondjam az igazságot. Készen arra, hogy továbblépjek. Készen arra, hogy új életet kezdjek.
Önök képesek lettek volna három hónapon át hallgatni, miközben tudják, hogy elárulták önöket, csak azért, hogy legyen idejük felkészülni, és méltósággal távozni?