Olyan lendülettel ugrott fel, hogy a szék hangos csattanással dőlt el mögötte.
– Megőrültél? Miféle válásról beszélsz? Huszonnyolc éve élünk együtt!
– Igen. Huszonnyolc év, amely alatt három gyereket szültem, vittem a háztartást, ugyanúgy dolgoztam, mint te, és félretettem a pénzt az öregkorunkra. Te pedig a megtakarításaink harmadát egy szomszéd nőre költötted, aki még a lányunknál is fiatalabb.
– Mária, ez csak egy ostoba hiba volt! Jóváteszem, esküszöm! Szakítok vele!
– Késő. Kétmillió-nyolcszázezer forintot már átutaltam egy külön számlára. Csak az én nevemen van, te nem férsz hozzá.
– Ezt nem tehetted volna meg! Az közös pénz volt!
– De megtehettem. A számla kettőnk nevén volt, én pedig a saját részemmel rendelkeztem. A te részed az a hatszázezer forint, ami ott maradt. Abból is vond le azt az egymillió-kétszáznyolcvanezer forintot, amit már odaadtál Nórának.
Péter két kézzel a fejéhez kapott.
– És most mégis miből fogok élni?
– A fizetésedből. Ahogy rengeteg más ember is. Vagy kérj segítséget Nórától. Hiszen annyira szeret téged, nem igaz?
– Mária, kérlek! Üljünk le, beszéljük meg nyugodtan! Rájöttem, mekkora bolond voltam. De még helyrehozhatjuk!
Felálltam, és az asztalról felvettem egy másik dossziét. Odanyújtottam neki.
– Ez itt a vagyonmegosztási kérelem. A lakás az én nevemen van, de hajlandó vagyok megosztani az értékét. Ha eladjuk, megkapod a rád eső felét. A nyaraló viszont az enyém marad. A nagymamámtól örököltem, ezért az nem képezi közös vagyon részét.
– Ki akarsz dobni az utcára?
– Nem. Azt akarom, hogy menj el, és tanulj meg végre önállóan élni. Két heted van arra, hogy találj magadnak lakást. Utána lecseréltetem a zárakat.
– És a gyerekek? Rájuk egyáltalán gondoltál?
– A gyerekeink huszonnégy, huszonhat és huszonnyolc évesek. Felnőttek. Már beszéltem velük. Mellettem állnak.
Péter visszarogyott a székre. Arcát a tenyerébe temette, és a válla rángani kezdett. Néztem őt, de nem éreztem szánalmat. Három hónappal ezelőtt, amikor először megláttam azokat az utalásokat, végigsírtam az éjszakát. Aztán napokig úgy bolyongtam a lakásban, mintha köd ereszkedett volna rám. Végül azonban abbahagytam a sírást, és cselekedni kezdtem.
A banki adatok alapján megtaláltam Nóra címét. Átnéztem a közösségi oldalait is. Kiderült, hogy egy szépségszalonban dolgozik, alig két háztömbnyire tőlünk. Figyelni kezdtem Pétert, és hamar megbizonyosodtam róla, hogy rendszeresen jár hozzá. Hetente háromszor. Kedden, csütörtökön és szombaton.
Ezután ügyvédhez fordultam. Pontosan megtudtam, milyen jogaim vannak. Nyitottam egy külön számlát, átvezettem rá a pénz nagyobb részét, és előkészíttettem a váláshoz szükséges iratokat. Közben otthon mosolyogtam, vacsorát főztem, és megkérdeztem tőle, milyen napja volt.
Most pedig ott ült velem szemben megtörten, én pedig a dossziékkal a kezemben álltam előtte, és hirtelen világossá vált: többé nem félek.
– Menj el – mondtam halkan. – Pakold össze a holmidat, és menj el. Csak azért adtam neked két hetet, mert nem akarok botrányt.