– Ehhez neked semmi jogod nem volt! – csattant fel Nóra.
– Dehogynem volt – feleltem nyugodtan. – A pénz közös megtakarítás, a számla viszont mindkettőnk nevére szól. Én csak éltem azzal a lehetőséggel, hogy rendelkezhetek róla.
– Péter meg fog ölni ezért!
– Péter addig észre sem veszi, amíg pénzt nem akar felvenni. Mire pedig rájön, már beadom a válókeresetet. Vagyonmegosztással együtt. És sérelmi díjat is fogok követelni.
Nóra hangja ekkor már éles visítássá torzult.
– Ezt nem teheted meg csak úgy…
– De. Megtehetem. Sőt, már meg is tettem. És ha már a terhességnél tartunk: komolyan azt hiszed, Péter melletted marad, amikor megtudja, hogy nincs több pénz? Hogy elbukja a lakást? Hogy ki kell költöznie, és a saját fizetéséből kell majd albérletet fizetnie?
– Ő szeret engem!
– Péter a kényelmet szereti – vágtam a szavába. – A biztonságot. Azt, hogy van pénz a számlán. Ha mindez eltűnik alóla, majd meglátjuk, milyen gyorsan jut eszébe te és a gyerek.
Letettem. Az ujjaim enyhén remegtek, de nem félelemből. Inkább attól a furcsa megkönnyebbüléstől, amely akkor tör az emberre, amikor végre nem kell tovább hallgatnia. Három hónapon át csendben maradtam. Bizonyítékokat gyűjtöttem, új számlákat nyitottam, iratokat rendeztem át, és közben úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre. Most viszont minden a felszínre került.
Péter késő este ért haza. Gyűrött ingben lépett be, az arcán fáradtság ült. Én a fotelben ültem a tablettel a kezemben, és fel sem pillantottam.
– Mária, van vacsora? – morogta, miközben lerúgta a cipőjét.
– A tűzhelyen. Melegítsd meg magadnak.
Fújt egyet, aztán kiment a konyhába. Hallottam, ahogy edényekkel csörömpöl, beindítja a mikrót, vizet enged a pohárba. Pont olyan este volt, mint bármelyik másik. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a megszokott élet. Csakhogy ez az élet egy órán belül megszűnt létezni.
Péter tányérral a kezében visszajött, leült velem szemben, és enni kezdett. Én hallgattam. Ő is. Körülbelül tíz perc telhetett el, amikor végre rám nézett.
– Miért vagy ilyen néma?
– Gondolkodom.
– Min?
– Nórán. Ma felhívott.
A villája megállt félúton a szája felé. Az arca egy pillanat alatt kifakult.
– Milyen Nóra?
– A szomszédasszony. Az, akinek három hónapja utalgatsz. Az, aki ma közölte velem, hogy tőled terhes.
Lassan letette a villát a tányér szélére. Nyelt egyet, aztán megpróbált zavart képet vágni.
– Mária, nem értem, miről beszélsz. Én nem…
– Ne hazudj. Nálam vannak a számlakivonatok. Hét utalás, összesen egymillió-kétszáznyolcvanezer forint értékben. Meg akarod nézni?
Átnyújtottam neki a kinyomtatott papírokat. Péter remegő kézzel vette el a lapot. A tekintete végigfutott a sorokon, aztán az arca hamuszürkévé vált.
– Ezt meg tudom magyarázni…
– Nem kell. Már három hónapja megértettem mindent, amikor először megláttam ezeket az utalásokat. Arra vártam, hogy magadtól elmondd. Nem tetted. Ezért döntöttem én.
– Miféle döntést hoztál?
– Beadom a válókeresetet. Az iratok az ügyvédnél vannak. Holnap kerülnek a bíróságra.
Péter felpattant.