– Mária, jobb, ha tőlem hallod. Terhes vagyok Pétertől. Fogadd el, rendben?
Kihangosítottam a telefont, aztán letettem az asztalra, közvetlenül a kávéscsészém mellé. Nóra hangja magabiztosan csengett, szinte vidáman. Nyilván arra számított, hogy majd üvölteni kezdek, zokogok, esetleg könyörgök neki, hogy hagyja békén a férjemet.
– Értem – feleltem röviden, és kortyoltam egyet a kávémból.
– Süket vagy? Azt mondtam, gyereket várok a férjedtől!
– Elsőre is felfogtam. És akkor most mi van?
A vonal túlsó végén csend lett. Nórát láthatóan kizökkentette a nyugalmam. Botrányra készült, könnyekre, hisztériára, valami látványos összeomlásra. Én viszont nyugodtan megittam a maradék kávémat, majd kinéztem az ablakon, egyenesen az út túloldalán álló házára. Ez az igazi erő: amikor te már rég készen állsz, miközben ők még azt hiszik, sikerült váratlanul rajtad ütniük.
Ötvennégy éves vagyok. Péterrel huszonnyolc éve élünk házasságban. Három gyerekünk van, lakásunk a belvárosban, nyaralónk Eger mellett. Most pedig a harminckét éves szomszédasszonyunk, Nóra felhív munkaidő kellős közepén, és közli velem, hogy a férjem gyermekét hordja a szíve alatt.
Csakhogy én minderről már három hónapja tudtam. Ismertem a címét, pontosan tudtam, mikor találkoznak, és azt is, mekkora összegeket utalt át neki Péter. És közben én is lépésről lépésre készültem.
– Azt hittem, legalább megkérdezed, hogyan történt – szólalt meg Nóra bizonytalanabbul.
– Minek? – A csészét betettem a mosogatóba. – Engem egészen más érdekel. Mennyit küldött már neked Péter?
Megint hallgatás következett.
– Tessék? – préselte ki végül magából.
– A pénzről beszélek. Az elmúlt három hónapban mennyit utalt át neked?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz…
– Egymillió-kétszáznyolcvanezer forint – vágtam közbe higgadtan. – Hét utalás. Az első január huszonkettedikén ment, száznyolcvanezer forint. A legutóbbi tegnapelőtt, újabb százhatvanezer. Szeretnéd, hogy a kártyaszámokat is felsoroljam?
Nóra nem válaszolt. Csak a nehéz, kapkodó légzését hallottam.
– Maga figyelt minket? – suttogta végül.
– Nem. Egyszerűen beléptem a banki alkalmazásba, és megnéztem a közös számlánk utalási előzményeit. Péter még arra sem vette a fáradságot, hogy elrejtse ezeket a tranzakciókat. Azt hitte, soha nem nézek rá.
– Ő megígérte nekem…
– Mit ígért? Lakást? Válást? Közös jövőt?
– Igen! Azt mondta, elválik tőled, és együtt fogunk élni!
Elmosolyodtam, de nem volt benne semmi vidámság. Visszaültem az asztalhoz, és magam elé húztam a dokumentumokkal teli mappát. Tizenkét héten át gyűjtöttem mindent: bankszámlakivonatokat, képernyőfotókat az üzeneteiről, hívásfelvételeket. Még közjegyzőnél is jártam, és beadtam a vagyonmegosztásra vonatkozó kérelmet. Minden készen állt.
– Nóra, drágám – kezdtem lágy, szinte kedves hangon. – Azt tudod, hogy a lakás, ahol Péter él, az én nevemen van? Hogy az Eger melletti nyaraló szintén az enyém? És arról van fogalmad, hogy a közös számlán lévő hárommillió-négyszázezer forint nagy részét tegnap külön helyre tettem?