Felálltam, levettem a hűtőről a tizenkét fogásból álló listát, és letettem elé az asztalra.
– Tessék, itt az ételsor. Te állítottad össze, akkor találd is ki, mi legyen vele.
Azzal bementem a szobába. Felvettem a ruhámat, elővettem a táskámat, és megnéztem, benne van-e a mozijegy. Júlia előző este vette meg online.
Péter a konyhaajtóban jelent meg.
– Hová mész?
– Moziba.
– Miféle moziba?! Hat óra múlva húsz ember jön hozzánk!
– Hozzád, Péter. Hozzád jön húsz ember.
Becsatoltam a szandálomat, megigazítottam a szemüvegemet. A kezem egyáltalán nem remegett. Nyolc év óta először.
– Anna!
Én pedig becsuktam magam mögött az ajtót.
Odakint ragyogott a nap. Június huszonegyedike volt, az év leghosszabb napja. A megálló felé sétáltam, és minden lépéssel úgy éreztem, mintha egyre egyenesebb lenne a hátam. Nyolc éven át görnyedtem vágódeszka, lábasok és tepsik fölött. Nyolc éven át hagyma- és kaporszag lengte körül a szombatjaimat. Aznap viszont parfüm illata volt rajtam.
A mozinál Júlia végigmért, aztán félmosollyal hümmögött.
– Te ma valahogy különösen ragyogsz.
– Aha – feleltem. – Ma nem én vagyok szolgálatban a tűzhelynél.
Vettünk pattogatott kukoricát. A film nem volt különösebben nagy szám, mégis minden percét figyeltem. Két teljes óra csend. Levesillat nélkül. Sütőóra csipogása nélkül. Péter nélkül, aki ötpercenként bedugja a fejét a konyhába azzal, hogy „kész van már?”
A telefonomat nem kapcsoltam ki, csak lenémítottam. Péter négyszer hívott. Később üzenetet küldött: „Rendeltem a kifőzdéből. 48 000 Ft. Most elégedett vagy?”
Elolvastam. Visszatettem a készüléket a táskámba, és végignéztem a filmet.
Este kilenckor értem haza. A lakásban készételek szaga terjengett; nem olyan otthonos, lassan főtt illat, hanem az a hideg, idegen szag, ami a műanyag dobozokból árad. Az asztalon ételhordók sorakoztak, a salátákat pedig átpakolták az én tányérjaimba. Az egyik franciasalátás tányér széle le volt csorbulva.
Péter a konyhában ült. Egyedül. Az inge gyűrött volt, az arca komor és fáradt.
– Anya nagyon megbántódott – mondta. – Kérdezte, hol vagy.
– És mit mondtál neki?
– Azt, hogy dolgod akadt.
– Dolgom – ismételtem meg halkan. – Nyolc év alatt először lett szombaton saját dolgom. És ez neked ennyire hihetetlen.
Nem válaszolt. Elmentem mellette a szobába, levettem a szandálomat, átöltöztem.
Valamiért az a csorba tányér fájt a legjobban. Az én tányérom volt, abból a készletből, amelyet a tizedik házassági évfordulónkra vettünk. Péternek fel sem tűnt, hogy kárt tett benne.
Három hét telt el. Péter nem kért bocsánatot. Katalin egyszer felhívott; a hangja száraz volt és kimért.
– Annácska, Péter azt mondta, elfoglalt voltál. De Eszter elmesélte, hogy moziban jártál.
Nem kezdtem mentegetőzni.
– Igen, Katalin. Moziban voltam.
Rövid csend következett. Aztán letette.
Péter azóta vasárnaponként egyedül megy az anyjához. Amikor hazajön, leül a konyhában, és hallgat. Néha elkapom a pillantását. Nem dühös, inkább zavart. Olyan ember tekintete ez, aki egész életében azt hitte, a székek maguktól húzódnak alá, aztán egyszer csak nem mozdulnak többé.
A hűtőn azóta nincsenek listák. Üres maradt. A „Legjobb háziasszonynak” feliratú mágnest leszedtem, és betettem a fiókba.
Most már csak kettőnkre főzök. Hétköznap esténként, munka után. Nincs több egyben sült hús, nincs kocsonya, nincs hatlapos mézes torta.
A jubileumról azt mondják, végül rendben lezajlott. Péter megoldotta. Kifőzdés ételek, papírpoharak, cukrászdai torta. Katalin elfújta a gyertyákat. Mindenki fényképezkedett.
A sógornőm küldött egy képet. Az asztalt néztem rajta: a műanyag dobozokat szalvétákkal takarták le. Katalin mosolygott. Péter mellette állt, kényszeredett arccal.
Én nem voltam rajta a fotón.
Húsz vendég, tizenkét fogás a listán, és nyolc év alatt egyszer sem hámozott meg egyetlen krumplit sem. Vajon még egyszer, utoljára, a jubileum kedvéért le kellett volna nyelnem az egészet, vagy jól tettem, hogy akkor egyszerűen elmentem?