Sertéssült. Cézár-saláta. Makrélatekercs. Parasztosan sült krumpli. Mézes krémes. És még hét további tétel, apró, sűrű betűkkel odaszorítva, a „Kocsonya!!!” után három felkiáltójellel.
Tizenkettő.
Nem tíz, mint nőnapkor. Hanem tizenkét fogás. Húsz emberre. Péter úgy írt hozzá még kettőt, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, van-e kedvem elkészíteni őket. Igazából azt sem kérdezte meg, akarok-e egyáltalán bármit főzni.
Elővettem a számológépet. Liszt, hús, hal, zöldség, tejföl, vaj, tojás – nagyjából hetvenkétezer forint. Legalább három teljes nap a konyhában. Ebből kettőn órákat tarthattam volna: kétezer forint egy óra, napi hat óra. A kieső pénz így is százhúszezer forint körül jött ki.
Este telefonált Katalin.
– Annácska, Péter mondta, hogy nálatok lesz a vendégség? Olyan lesz, mint egy étteremben? Jaj, de örülök! Már el is újságoltam Emesének, Gabriellának, meg Erzsébetnek is.
Elújságolta. Mindenkinek. Húsz embernek. Én még igent sem mondtam semmire, a lakoma máris kész tényként terjedt.
– Katalin, mi ezt még nem döntöttük el végleg – próbáltam higgadt maradni.
– Ugyan, Péter azt mondta, minden el van rendezve. Én hiszek neki. Olyan megbízható fiam van.
– Engem viszont nem kérdezett meg – feleltem.
A vonal túlsó végén csend lett. Katalin úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Annácska, te olyan ügyes vagy. Amit főzöl, annak mindig csodájára járnak. Mindenki dicséri.
Letettem a telefont. Megigazítottam a szemüvegemet. Remegtek az ujjaim. Mindenki dicséri. Csakhogy soha nem engem dicsértek. Hanem Pétert.
Később odamentem hozzá a számológéppel.
– Az alapanyag hetvenkétezer forint. Három nap munka. Ha beleszámolom a tanítványokra fordítható időmet, az újabb százhúszezer forint kiesés. Összesen százkilencvenkétezer. A Nyírfácskában húsz emberre száznyolcvanezerből kijönne egy rendes ebéd.
Péter előbb a kijelzőre nézett, aztán rám.
– Te most tényleg pénzben méred anyámat?
– Nem. A saját időmet mérem. Meg a saját pénzemet.
– Anna, ne kezdd már. Te jobban főzöl, mint bármelyik étterem. Anya boldog lesz.
Ezzel felállt, és kisétált a konyhából.
Én ott maradtam a kezemben a számológéppel. Nyolc év. Évente öt-hat ünnep. Alkalmanként tíz-tizenkét óra a tűzhely mellett. Ha összeadom, több mint négyszáz óra. És egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy „köszönöm, Anna”. Mindig csak az, hogy „Péter, ezt aztán jól megszervezted”.
Másnap Júlia hívott fel, a kolléganőm a főiskoláról.
– Anna, szombaton új filmet adnak a Corvinban. Eljössz?
– Melyik szombaton?
– Most. Huszonegyedikén.
Június huszonegyedike. Katalin születésnapi ebédjének napja.
– Átgondolom – mondtam.
És valóban átgondoltam.
Huszonegyedikén reggel, szombaton hétkor nyitottam ki a szemem. Péter már talpon volt, és szokatlanul jókedvűen járt-kelt a lakásban. Megborotválkozott, inget vett fel, mintha egyetlen felhő sem lenne az égen.
Nyolc körül bedugta a fejét a konyhába.
– Anna, mikor állsz neki? Háromra jönnek.
Az asztalnál ültem, előttem egy csésze tea. A tizenkét fogásos lista még mindig ott függött a hűtőn. Bevásárolni viszont nem mentem el.
– Péter, hol vannak a hozzávalók? – kérdeztem.
Kinyitotta a hűtőt. Tej, tojás, vaj. A szokásos, hétköznapi készlet.
– Nem vettem semmit – mondtam.
– Hogyhogy nem vettél?
Megfordult. A karja máris széttárult, ahogy mindig, amikor felháborodott.
– Anna, hét óra múlva itt vannak a vendégek!
– Tudom.
– Akkor ki fog főzni?
Kortyoltam egyet a teából, aztán lassan visszatettem a csészét az alátétre.
– Te. Te találtad ki, hogy nálunk legyen. Te írtad össze a menüt. Te hívtál meg húsz embert. Te ígérted meg anyádnak az ünnepi ebédet. Akkor te készíted el.
Péter arca előbb elsápadt, aztán vörösre váltott. Leült a székre, mintha hirtelen elfogyott volna alóla az erő.
– Ez most valami vicc.
– Nem az.
– Anna, ez egy jubileum! Anyámé! Hetvenöt éves!
– Én kétszer is javasoltam az éttermet. Te mondtad, hogy drága. Te mondtad, hogy én majd megoldom. Csakhogy én erre nem vállalkoztam.
– De hát mindig te főztél!
– Nyolc éve, Péter. Minden ünnepen. És a végén mindig neked köszönték meg.
Kinyitotta a száját. Becsukta. Aztán újra megszólalt:
– Most akkor mit csináljak?