Végül két teljes napot töltöttem főzéssel. Március hatodikán négykor értem haza a főiskoláról, ledobtam a jegyzetekkel teli táskámat, és azonnal a tűzhely mellé álltam. Pitetészta, alaplé a kocsonyához, nyelv a fazékba. Péter hat körül megjött, megvacsorázott, aztán elnyúlt a kanapén.
– Anna, segítsek valamiben?
– Pácold be a húst. Megmutattam már.
– Úgysem úgy csinálnám, ahogy kell. A végén újrakezdenéd az egészet.
Olyan nyugodtan mondta, mintha teljesen természetes volna kibújni a segítség alól csak azért, mert az embernek nincs kedve megtanulni valamit. Nem válaszoltam. Fogtam a húst, és bepácoltam én.
Hetedikén jöttek a saláták, a meleg ételek, a torta. Hat lap a Napóleonhoz. Mindegyiket kinyújtani, megsütni, kihűteni. A krémet külön megfőzni. Éjjel egykor kentem meg az utolsó lapot. A kezem remegett a kimerültségtől, de tudtam, hogy reggel még legalább hat óra munka vár rám.
Nyolcadikán kettőre megterítettem. Abrosz, tányérok, poharak, evőeszközök. Péter is vásárolt virágot. Tulipánt. Nem nekem. Az anyjának.
Katalin érkezett elsőként. Belépett, végigmérte az asztalt, majd végighúzta az ujját az egyik tányér szélén.
– Szép – állapította meg. – Petikém, ügyes vagy.
Petikém. Ügyes vagy.
Ott álltam mellette kötényben, lisztes ujjal, az álmatlan éjszakától sötét karikákkal a szemem alatt. Katalin a kezembe nyomott egy zacskó mandarint.
– Ez nektek van Péterrel. Boldog nőnapot.
Egy zacskó mandarin. Nőnapra. Nekem a zacskó jutott, Péternek pedig az elismerés.
Az asztalnál István bácsi poharat emelt.
– A házigazdára! Péter, te aztán tudod, hogyan kell vendégeket fogadni!
– Igyekszünk – mosolygott Péter.
Megint ez a többes szám. Igyekszünk. Úgy markoltam meg a villát, hogy kifehéredtek az ujjaim. Aztán nem bírtam tovább.
– Péter, meséld el a vendégeknek, mit főztél – szólaltam meg. – A tíz fogásból. Csak egyet nevezz meg.
Csend lett. István bácsi leengedte a poharát. Katalin a fiára nézett.
– Hát… én szerveztem az egészet – Péter forgatni kezdte az ujjai között a villát. – A tortát is én vettem.
– A tortát – ismételtem. – A tíz ételből te megvetted a tortát.
Péter vizet töltött magának. Márk, a testvére, köhintett, és gyorsan bedobott valami semmitmondó megjegyzést az időjárásról. A társaság rá is kapott, a témát elterelték. De láttam, ahogy Katalin szorosan összezárja a száját.
Miután a vendégek elmentek, másfél órán át mosogattam. Péter közben a kanapén feküdt.
– Anna, jól sikerült az ünnep. Anya nagyon boldog volt.
Felakasztottam a kötényemet a kampóra. Ránéztem a kezemre: a forró víztől kivörösödött, a körmeim rövidre vágva. Főiskolai oktató vagyok, negyvennégy beadandó dolgozat várt rám az asztalon, én pedig a saját nőnapomat a tűzhely mellett töltöttem.
– Péter.
– Hm?
– Legközelebb menjünk inkább étterembe.
– Majd meglátjuk – mondta, és átkapcsolt egy másik csatornára.
Péternél a „majd meglátjuk” mindig nemet jelentett.
Áprilisban Péter bejött a konyhába, miközben dolgozatokat javítottam. Lehuppant egy székre, hátradőlt, és dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon. Ismertem ezt a mozdulatot. Bejelentés következik.
– Anna, anyának júniusban jubileuma lesz. Hetvenöt éves.
Felnéztem a papírokból.
– Szép kerek évforduló. Ezt rendesen meg kell ünnepelni – olyan arccal beszélt, mintha már mindent tökéletesen eltervezett volna. – Olyan húsz ember. Nálunk. Ahogy szoktuk.
– Péter, a húsz ember nem az, hogy „ahogy szoktuk”. Foglaljunk inkább éttermet. A Berkenyében jó a menü.
– El tudod képzelni, mennyibe kerülne az húsz főre?
– És az alapanyagok húsz emberre mennyibe kerülnek?
– Az más. A bevásárlás olcsóbb.
– Azért olcsóbb, mert én ingyen dolgozom.
Összeráncolta a homlokát. Vagy nem értette. Vagy úgy tett, mintha nem értené.
– Anna, ez az anyám. Ilyen csak egyszer van az életben. Hetvenöt éves lesz.
Azt akartam mondani, hogy az elmúlt nyolc évben nálunk minden egyes ünnep „csak egyszer volt az életben”. De lenyeltem. Péter addigra már fel is állt, és ment telefonálni a rokonoknak.
Három nappal később új papírlap került a hűtőre. Tizenkét étel szerepelt rajta. Felülről lefelé végigolvastam.