– Anna, szombaton vendégeink lesznek.
Épp a serpenyőt tettem fel a tűzhelyre, amikor megfordultam. Péter a konyhaasztalnál ült, a telefonját görgette, és még csak fel sem pillantott rám.
– Miféle vendégek?
– Erzsébet néni. Születésnapja van. Mondtam neki, hogy nálunk tartjuk meg. Úgy tizenkét ember jön.
Erzsébet néni Péter anyjának a barátnője volt. Életemben talán négyszer találkoztam vele. De Péter már el is döntötte. Ahogy mindent el szokott dönteni. Kettőnk helyett. Helyettem is.
Huszonhat éve vagyunk házasok. Az első tizennyolcban fel sem tűnt igazán, hogyan működik ez köztünk. Péter meghívott valakit, én főztem. Péter ígért valamit, én megcsináltam. Ment minden magától, megszokásból, mintha ez volna a világ rendje. Főiskolán tanítok, három csoportom van, éjfélig javítom a beadandókat. Hétvégén pedig a tűzhely mellett állok, mert Péter valakinek ünnepi ebédet ígért.
Nyolc évvel korábban ez már nem egyszeri eset volt, hanem bevett rendszer.
Azon a szombaton reggel hatkor keltem. Erzsébet néni szereti a kocsonyát, Péter előző este külön figyelmeztetett rá. Ezen kívül kellett még nyelvsaláta, húsos pite, kétféle meleg étel és töltött palacsinta. A nyelv három órán át fő, a kocsonya négyig is elrotyog. Feltettem mindkét fazekat, aztán nekiláttam a pitetésztának.
Péter tízkor ébredt. Benézett a konyhába, beleszimatolt a levegőbe.
– Hű, de jó illat van. Bírod?
– Péter, legalább a kenyeret szeleteld fel.
– Elmegyek a tortáért. Milyet vegyek?
– Mindegy.
Másfél órára eltűnt. Egy tortával és egy üveg borral tért vissza. Letette őket az asztalra, majd bevonult tévézni. Én közben megtisztítottam a főtt nyelvet, összeállítottam a pitét, salátákat aprítottam. Hat óra megállás nélkül. A derekam sajgott, a lábam bedagadt attól, hogy egy helyben álltam.
Az asztalnál Erzsébet néni poharat emelt.
– Péter, köszönöm neked. Micsoda terülj-terülj asztalkám!
Péter bólintott. Visszafogottan, méltóságteljesen.
– Igyekeztünk – mondta.
Erzsébet néni felém fordult.
– Anna, te is segítettél?
Majdnem kiejtettem a kezemből a tányért. Segítettem. Hat órán át álltam a tűzhely mellett, és ezt ő úgy nevezte: segítettem.
– Péter, meséld el, hogyan pácoltad három órán át a húst – szólaltam meg.
Rám nézett, és elvörösödött. Erzsébet néni előbb rá, aztán rám pillantott, majd ismét vissza rá.
– Hát, közösen csináltuk – vágta rá Péter, és gyorsan más témára terelte a beszélgetést.
Vacsora után több mint egy órán át mosogattam. Tizenkét tányér, poharak, fazekak, tepsi. Péter közben a szobában focimeccset nézett.
– Jó kis este volt! – kiáltotta be. – Mindenki elégedett.
Eltöröltem az utolsó tányért, és felakasztottam a konyharuhát. Elégedettek, igen. Mindenki. Rajtam kívül. Csakhogy Péter ezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.
Egy héttel később hátradőlt a széken, és közölte, hogy március nyolcadikát is nálunk ünnepeljük.
– Anya jön. Meg Márk a feleségével. És István bácsi is.
– Péter, nem mehetnénk inkább étterembe? Fáradt vagyok.
Úgy nézett rám, mintha valami teljesen képtelen dolgot mondtam volna.
– Minek szórnánk a pénzt? Te úgyis remekül főzöl.
Valóban jól főzök. Ezt nem tagadom. De attól még nem vágyom arra, hogy a saját ünnepemet a mosogató mellett töltsem.
A hűtő ajtaján másnapra megjelent egy lista. Péter kézzel írta egy noteszlapra: „Március 8. Menü.” Tíz tétel sorakozott rajta. Franciasaláta, réteges heringsaláta, kocsonyázott nyelv, tepsis hús sajttal, töltött paprika, káposztás pirog, palacsinta vörös hallal, céklás-zöldséges saláta, Napóleon torta, hidegtálak.
Tíz fogás. Tizenkét emberre. Gyorsan számoltam: csak az alapanyag nagyjából 56 000 forint. Két nap főzés, naponta hat órával. Összesen tizenkét óra az életemből. A pihenőnapom. Az ünnepem.
Odamentem Péterhez.
– Legalább a húst bepácolnád? Semmi bonyolult nincs benne. Mustár, só, bors.
– Anna, tudod jól, hogy én ehhez nem értek.
– Mert soha meg sem próbáltad.
– Elrontanám. A végén még te lennél mérges.
Széttárta a karját. Azokat a nagy, erős kezeit, amelyek mindig ilyen tehetetlenül nyíltak szét, mintha azt üzennék: ugyan mit tehetnék én? Aztán persze nem tettek semmit.