Nem udvariassági gesztusból, hanem valódi érdeklődéssel.
Két órán át beszélgettek. Az iskolát alig tíz percre idézték fel, többre nem is nagyon volt szükség. Utána már minden más szóba került: a munkájuk, a város, az, hogy a világ körülöttük sokszor gyorsabban változik, mint ahogy az ember képes lenne hozzászokni.
Gábor nem kérdezett a férjéről. Eszter pedig nem kezdett róla beszélni.
Amikor kiléptek a kávézóból, a férfi megállt egy pillanatra.
– Örülök, hogy akkor válaszoltál – mondta csendesen.
– Én is – felelte Eszter.
És ez nem udvariasság volt. Tényleg így érezte.
Mária egy héttel az első telefonhívás után újra jelentkezett. Ezúttal azonban egészen más hangon beszélt. Már nyoma sem volt benne a sértett mártíromságnak; kemény volt, hideg, és alig próbálta leplezni ezt a keménységet.
– Azt akarom, hogy tudd – kezdte –, András vissza fog jönni. Hozzám. Mindig visszajött.
Eszter nem szólt közbe.
– Azt hiszed, okos vagy – folytatta Mária. – De láttam én már magadfajtákat. Jönnek, aztán eltűnnek. Én viszont maradok.
– Mária – mondta Eszter nyugodtan –, ebben igaza van. Maga marad. Ez az ön döntése, az ön élete. De András felnőtt ember. Az ő döntése pedig az övé.
Néhány másodpercnyi csönd támadt.
– Majd meglátjuk – mondta végül az anyósa, és bontotta a vonalat.
Eszter letette a telefont az asztalra, de még sokáig nézte a készüléket. Nem is annyira a szavak miatt lett nyugtalan, inkább a hangsúly zavarta. Túlságosan magabiztos volt ahhoz képest, hogy a fia elvileg éppen a feleségéhez ment beszélni. Túlságosan higgadt.
Mária tudott valamit. Vagy készült valamire.
A válasz két nappal később érkezett, méghozzá olyan irányból, ahonnan Eszter egyáltalán nem számított rá.
Judit hívta fel, az alsó szomszéd. Ötvenöt körüli, csendes asszony volt, akivel Eszter többnyire csak a lift előtt futott össze, néhány udvarias mondat erejéig.
– Eszter, nem akartam beleavatkozni semmibe – mondta bizonytalanul –, de úgy érzem, ezt tudnia kell. Tegnap beállított hozzám egy nő. Erős testalkatú, vörös hajú, és hát… nagyon rámenős. Azt mondta, a férje édesanyja. Magáról kérdezgetett. Hogy hogyan él, gyakran van-e egyedül otthon, járnak-e magához… vendégek.
Eszterben valami hidegen és pontosan a helyére kattant.
– Köszönöm, Judit – felelte. – Tényleg jól tette, hogy felhívott.
Hát így álltak. Tehát nem pusztán telefonhívások voltak, nem csak megbántott, szenvedő hang. Mária ennél szélesebb körben mozgott: információt gyűjtött, valamit épített maga köré. De miért? Hogy András elé tárja? Hogy a kétségeire játsszon rá?
Eszter átment a nappaliba, és leült az ablak melletti fotelbe.
Odakint a város a megszokott ritmusában létezett: villamos csilingelt, emberek beszéltek az utcán, valahonnan autóból zene szűrődött fel. Teljesen hétköznapi nap volt, miközben a felszín alatt valami nagyon is szokatlan bontakozott ki.
Felvette a telefonját, és írt Andrásnak: Beszélnünk kell. Ma. Fontos.
A válasz egy percen belül megérkezett: Indulok.
Eszter félretette a készüléket, aztán tekintete András pulóverére esett. Még mindig ott hevert a fal melletti széken. Szürke volt, puha, a könyökénél kissé kinyúlva.
Vannak tárgyak, amelyek várnak. És vannak emberek is, akik ugyanígy.
Csak az a kérdés, pontosan mire.
András negyven perc múlva megérkezett.
Eszter mindent elmondott neki. Röviden, fölösleges körök nélkül. Judit telefonját. A látogatást. A kérdéseket, amelyeket az anyja feltett a szomszédnak.
András némán hallgatta. Az arca egyre komorabb lett, de nem a haragtól. Inkább attól a felismeréstől, amely későn érkezik, és éppen ezért különösen kellemetlen.
– Nem mondta, hogy itt járt – szólalt meg végül.
– Tudom.
– Miért csinálná ezt…
– András – Eszter egyenesen ránézett. – Tényleg nem érted?
Nem válaszolt. De az arcáról le lehetett olvasni: nagyon is értette.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Aztán András felállt, odament az ablakhoz, ugyanahhoz, amely mellett azon az estén is állt, amikor minden elkezdődött. Kis ideig kifelé nézett, majd visszafordult.
– Felhívom – mondta. – Most.
– Várj – állította meg Eszter. – Ne most. Előbb gondold át, mit akarsz mondani. Nem azt, hogy mit kellene mondanod. Hanem azt, hogy te mit akarsz.
András hosszasan nézte.
– Most beszélsz így először.
– Te pedig most vagy először kész arra, hogy meghalld.
A férfi szája sarkában alig észrevehető mosoly jelent meg. Eszternek hirtelen eszébe jutott, hogyan mosolygott régen, a kapcsolatuk elején: könnyedén, erőlködés nélkül. Hogy ez mikor tűnt el, és hová, azt már nem tudta volna megmondani.
– Elvinném a holmimat – mondta András halkan. – Ha nincs ellenedre.
– Nincs.
Bement a hálószobába. Eszter a nappaliban maradt, és hallotta, ahogy kinyílik a szekrényajtó, ahogy fiókok csúsznak ki és vissza. Ismerős zajok voltak. Szinte otthoniak.
Kis idő múlva András hátizsákkal tért vissza. Észrevette a széken hagyott pulóvert, felvette, megforgatta a kezében.
– Azt hittem, kidobtad.
– Nem jutottam el odáig – mondta Eszter.
András betette a pulóvert a hátizsákba, behúzta a cipzárt, aztán még megállt az ajtónál.
– Eszter. Nem ígérem, hogy azonnal mindent megértek. De megpróbálom.
– Tudom – felelte a nő. – Menj.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, felesleges zaj nélkül.
Eszter visszaült az ablak melletti fotelbe. Az üveg túloldalán semmi sem változott: villamos, hangok, valaki zenéje az utcáról. Benne azonban végre valami a helyére került. Nem boldogság volt ez, nem. Inkább tisztánlátás. Nyugodt, szilárd, saját.
A telefon mellette feküdt. Új üzenet érkezett Gábortól: Hogy vagy?
Eszter elmosolyodott, és visszaírt: Jobban. Majd elmesélem, ha találkozunk.
Aztán letette a telefont, és kinézett az ablakon.
Az élet ment tovább.