– A családi béke valóban érték – felelte Eszter. – Ezt talán Andrásnak mondja el. Most úgyis magánál lakik, ideje is van meghallgatni.
Azzal megszakította a hívást.
A keze nem remegett. Furcsán jó érzés volt észrevenni, hogy ezúttal teljesen nyugodtak az ujjai.
Aznap este nekilátott kipakolni a hálószobai szekrényt. Régóta halogatta már, és addigra valóságos káosz gyűlt össze benne: régi pulóverek, ismeretlen dobozok, olyan telefonok töltői, amelyek már sehol sem voltak meg. Mindent kihordott az ágyra, különválogatta, összehajtogatta, aztán zsákokba rakta azokat a holmikat, amelyeket jótékony célra akart elvinni.
Az alsó polc mélyén rábukkant András egyik régi kapucnis felsőjére. Szürke volt, puha, a könyökénél kissé kinyúlt. András sokáig kedvelte, bár az utóbbi időben már nem hordta. Eszter egy darabig a kezében tartotta az anyagot, aztán külön tette.
Este tíz körül üzenet érkezett a telefonjára. Nem Andrástól. Ismeretlen számról jött.
Jó estét. Véletlenül nem ön Larin Eszter? Egy iskolába jártunk. Dorohov Gábornak hívnak.
Eszter kétszer is elolvasta. Dorohov Gábor. A név előbukkant valahonnan nagyon messziről, elmosódottan, mint egy régi fénykép részlete. Magas, csöndes fiú volt, fizikaórán az ablak mellett ült. Aztán egyszer csak eltűnt az iskolából; mintha a szüleivel elköltözött volna.
Válasz nélkül letette a telefont.
Mégis, valamiért elmosolyodott.
Odakint a város lassan elcsendesedett. Eszter bekötötte a zsákokat, az ajtó mellé állította őket, majd lekapcsolta a villanyt a hálóban. András szürke felsője a széken maradt. Még mindig nem tudta eldönteni, mi legyen vele.
Voltak döntések, amelyeket nem lehetett egyetlen este alatt meghozni. Ebben egészen biztos volt.
Gábornak másnap reggel írt vissza. Kávé mellett, szinte gondolkodás nélkül.
Igen, én vagyok. Szia.
Három szó volt csupán. Semmi különös. Mégis, miután elküldte, képernyővel lefelé fordította a mobilt, mintha valami olyasmit rejtene el, amit maga sem akart látni.
Gábor hamar felelt. Azt írta, építészként dolgozik, két éve ugyanabban a városban él, és teljesen véletlenül akadt rá Eszter oldalára: egy közös ismerősük megosztott valamit. Röviden fogalmazott, nem bőbeszédűsködött. A végén csak megkérdezte, hogy van.
Eszter a kijelzőt nézte, és arra gondolt, milyen különös szerzet az élet. A férje három napja ment el otthonról, erre felbukkan valaki az iskolai múltból, és úgy kérdezi meg, hogy van, mintha tegnap délután váltak volna el egymástól.
Megvagyok – írta végül. – Minden változik.
András szombaton érkezett. Előzetes üzenet, telefon vagy egyeztetés nélkül. Becsengetett a kaputelefonon, Eszter pedig kérdés nélkül beengedte. Néhány perc múlva már ott állt az ajtóban: nem volt nála sem táska, sem hátizsák, ugyanazt a kabátot viselte, amelyikben elment.
– Bejöhetek?
– Gyere.
András belépett az előszobába, és körülnézett, mintha ellenőrizni akarná, történt-e bármi változás. Nem történt. Ugyanazok a polcok, ugyanazok a cipők sorakoztak a fal mellett, ugyanaz a lábtörlő feküdt a helyén.
Átmentek a konyhába. Eszter feltette a vízforralót, leginkább azért, hogy legyen mivel elfoglalnia a kezét.
– Anya… – kezdte András, aztán elhallgatott.
– Mi van anyáddal?
Leült az asztalhoz, és végighúzta a tenyerét az arcán. Fáradtnak látszott. Nem úgy, ahogy az ember sajnáltatja magát, hanem igazán: olyan fáradtnak, mint aki több éjszakát is rosszul aludt végig.
– Már a harmadik napon elkezdte magyarázni, hogyan kellene rendesen elpakolnom a ruháimat – mondta. – Utána átrendezte a könyveimet. Aztán megkért, hogy ne csukjam be a szobám ajtaját, mert neki „rossz érzés”, ha zárva van.
Eszter nem szólt semmit. Csak vizet öntött a bögrékbe.
– Tudom, mire gondolsz most – szólalt meg András.
– Kétlem – felelte Eszter halkan.
– Arra, hogy magamnak kerestem a bajt.
– Inkább arra gondolok, hogy ez nálad három napja tart, András. Három napja. Én viszont három éven át éltem ezzel, még ha távolról is. Képzeld el, mi lett volna, ha tényleg ideköltözik hozzánk.
András nem válaszolt.
A tea ott állt közöttük az asztalon, forrón, érintetlenül.
– Felhívott téged? – kérdezte végül.
– Igen.
– Mit mondott?
– Azt, hogy békét szeretne a családban, és nagyon kellemetlenül érzi magát, amiért bele kell avatkoznia.
András röviden felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság.
– Ismerős szöveg.
– Tudom.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Az ablakon túl valaki az udvaron próbálta beindítani az autóját; a motor hosszan, makacsul köhögött, de nem akart életre kapni.
– Eszter – mondta András –, fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt jóvátenni. Őszintén. Értem, hogy anya… hogy vele nem mindig könnyű. De mégis az anyám. Nem tehetem meg egyszerűen, hogy…
– Senki nem mondta, hogy egyszerű – vágott közbe Eszter. – Azt sem mondta senki, hogy hagyd ott, vagy felejtsd el. De te újra meg újra őt választottad. Nem minket, hanem őt. És mindezt úgy, mintha nem is választás lenne, hanem a dolgok természetes rendje.
András az asztalt nézte.
– Nem vettem észre.
– Tudom, hogy nem vetted észre. Pontosan ez a baj.
Egy órával később ment el. Nem békültek ki, de össze sem vesztek. Csak beszéltek. Talán hosszú idő óta először igazán.
A lépcsőházban még visszafordult.
– Eljöhetek máskor is?
– Eljöhetsz – mondta Eszter.
Gáborral szerdán találkozott. Véletlennek is lehetett nevezni, meg nem is. A férfi azt írta, munka miatt gyakran jár Eszter környékén, és megkérdezte, volna-e kedve meginni vele egy kávét. Eszter egy pillanatig töprengett, aztán igent mondott.
A kávézó kicsi volt, egy régi ház földszintjén működött. Faszékek álltak az asztalok mellett, az étlapot krétával írták fel egy táblára. Gábor szinte pontosan olyan volt, amilyennek Eszter homályosan emlékezett rá: magas, visszafogott, és az a fajta ember, aki valóban figyelmesen tud hallgatni.