– Te… taxit hívtál? Nekem?
– Nyilván nem magamnak.
Az előszobára csönd telepedett. A nappaliból áthallatszott az óra halk ketyegése: a régi falióráé, amelyet még az együttélésük első évében vettek egy bolhapiacon. Eszter akkor nevetve jegyezte meg, hogy három percet késik, András pedig azt felelte: az a lényeg, hogy jár.
– Ezt most komolyan mondod? – szólalt meg végül. Ez már nem kijelentés volt, hanem kérdés.
– Teljesen komolyan.
Valami elmozdult András arcán. Eszter nem tudta volna pontosan megnevezni, mi. A zavara mintha mélyebbre süllyedt volna. Olyan embernek tűnt, aki biztosan haladt egy jól ismert úton, aztán hirtelen rájött, hogy az út egyszerűen véget ért.
A telefon megrezzent Eszter zsebében. Elővette, rápillantott a kijelzőre.
– A sofőr azt írja, a második lépcsőháznál áll. Írd meg neki, hogy az elsőnél várjon.
András nem mozdult.
Odakintről, valahonnan lentről, röviden felcsipogott egy autóduda.
Még vagy fél percig állt az előszobában. Aztán felemelte a táskát, a hátizsákot a vállára lendítette, és szó nélkül kilépett a lakásból. Az ajtó becsukódott mögötte. Nem csapódott be – és ez valahogy még sértőbbnek hatott, mintha dühből bevágta volna.
Eszter megvárta, amíg elhalnak a lépcsőházban a léptei. Csak utána ment be a nappaliba, leült a kanapéra, és mozdulatlanul nézte a falat.
Az óra tovább ketyegett. Három perc késéssel. Minden pontosan úgy, mint mindig.
Nem sírt. Furcsa volt, de egyetlen könny sem jött. Belül inkább valami csengő ürességet érzett: nem fájt igazán, de jónak sem lehetett nevezni. Olyan volt, mint amikor az ember sokáig ökölbe szorítja a kezét, aztán végre kiengedi; a tenyér szabad, csak még nem tud mit kezdeni ezzel a szabadsággal.
A telefon ott hevert mellette a kis asztalon. Eszter felvette, megnyitotta az Andrással folytatott beszélgetést. Az utolsó üzenet két nappal korábbról származott tőle: veszek kenyeret. Eszter lezárta a kijelzőt, és visszatette a készüléket.
Másnap hajnalban öt órakor ébredt. Egy ideig még feküdt a sötétben, és hallgatta az ablakon túli várost: ritkán elhúzó autók neszét, valakik hangját az udvarról, egy galamb motozását a párkányon. Aztán felkelt, kávét főzött, és a bögrével leült a konyhaasztalhoz.
Meglepően nagy volt a csend. Jóleső csend.
András rengeteg helyet foglalt el hangokban is, csak ezt Eszter addig nem vette észre, amíg vele élt. A televízió, amelyet háttérzajnak kapcsolt be. Az esti telefonbeszélgetések az anyjával, amelyek negyven percig is eltartottak. Az a szokása, hogy mindent fennhangon kommentált: a híreket, a szomszédokat, a bolti árakat.
Eszter kiitta a kávéját, majd elindult dolgozni.
Művészettörténetet tanított egy kisebb, magánkézben lévő, de tisztességes főiskolán. Aznap a tizenhetedik századi németalföldi festészetről tartott előadást. A hallgatók a szokásos módon csak félig figyeltek, de az első sorban ült egy lány – Rékának hívták, ha jól emlékezett –, aki olyan élénk érdeklődéssel nézett rá, hogy Eszter azon kapta magát: szinte csak neki beszél.
Az óra után benézett hozzá Katalin, a kolléganője. Ötven körüli, gyakorlatias nő volt, rövid frizurával és azzal a kellemetlenül hasznos szokással, hogy mindent egyenesen kimondott.
– Úgy festesz, mint aki rosszul aludt, de valamiért elégedett ezzel – jegyezte meg, miközben leült az asztal szélére.
– Nagyjából pontos a diagnózis.
Eszter elmesélte, mi történt. Röviden, fölösleges részletek nélkül. Katalin csendben végighallgatta, nem szólt közbe, aztán bólintott.
– És most?
– Nem tudom – felelte Eszter őszintén. – Majd kiderül.
András a harmadik napon telefonált.
Eszter meglátta a nevét a kijelzőn, várt egy pillanatot, aztán felvette.
– Na, hogy vagy ott? – kérdezte András. A hangjában könnyedséget próbált mímelni, de alatta egészen más rezgett.
– Megvagyok. És te?
– Én is. – Rövid szünet következett. – Anyánál jó.
– Örülök neki.
Újabb hallgatás. Ez már hosszabbra nyúlt.
– Figyelj – kezdte végül –, nem gondoltál arra, hogy esetleg… beszélhetnénk?
– Beszélhetünk – mondta Eszter. – Csak előbb mondd meg: anyádnak már elmagyaráztad, hogy végleg költöztél oda? Elkezdte már birtokba venni a szekrényedet?
András elhallgatott.
– Örül, hogy ott vagyok – mondta óvatosan.
– Hát persze, hogy örül.
Eszternek nem kellett különösebb képzelőerő ahhoz, hogy lássa maga előtt a jelenetet. Mária köntösben, teáscsészével a kezében, azzal az arcára ragasztott mosollyal – és azzal a tekintettel, amely azt üzeni: pontosan azt kapta, amit akart. A fia hazatért. Minden a terv szerint halad.
– Eszter, miért vagy ilyen…
– Milyen?
– Hideg.
Eszter kinézett az ablakon. Az udvaron gyerekek kergettek egy labdát, valaki kutyát sétáltatott.
– András, én nem vagyok hideg. Egyszerűen csak várom, hogy magadtól megérts valami fontosat.
– Micsodát?
– Ha megértetted, majd elmondod – felelte, és elköszönt.
Másnap Mária hívta.
Erre Eszter, ha őszinte akart lenni, nem számított. Illetve számított rá – csak nem ilyen gyorsan.
– Eszterkém – kezdte az anyósa azon a hangon, amely azt sugallta, hogy minden porcikája fáj, de ő hősiesen tartja magát. – Igazán kellemetlen nekem beleszólni a ti dolgaitokba…
Persze hogy kellemetlen – gondolta Eszter.
– …de azt szeretném, ha kibékülnétek. Nem akarom, hogy miattam legyenek köztetek gondok.
– Mária – mondta Eszter nyugodtan –, maga hívott fel engem. Ez már önmagában beleszólás.
Egy másodpercnyi csönd támadt. Nagyon rövid volt, de Eszter észrevette. Az anyósa nem ilyen válaszhoz volt szokva. Eszter régebben inkább hallgatott, vagy valami semmitmondó, kerek mondattal kerülte ki az ütközést.
– Én csak azt szeretném, hogy béke legyen a családban – folytatta Mária, már kissé más hangon. Egy árnyalattal szenvedőbben.