– Mondd, te teljesen elvesztetted a józan eszedet? – András a nappali közepén állt, és volt valami a hangjában, amitől Eszter azonnal megérezte: ez nem lesz rövid beszélgetés. – Én világosan, magyarul mondom neked: vagy anya ideköltözik hozzánk, vagy én megyek el hozzá. Végleg.
Eszter lassan leengedte az ölébe a magazint, amelyet már fél órája lapozgatott úgy, hogy egyetlen sort sem fogott fel belőle. A férjét nézte. A merev tartását, az összeszorított állkapcsát, azt a jól ismert, szemöldöke alóli pillantást. Olyan ember néz így, aki belül már régen döntött, de még eljátssza, hogy nyitott a vitára.
– András – szólalt meg nyugodtan –, ezt már megbeszéltük.
– Nem beszéltük meg eléggé.
A férfi odalépett az ablakhoz. Az üveg mögött esti város terült el: lámpák, járdán mozgó árnyalakok, tavaszi félhomály. Egy teljesen hétköznapi áprilisi este, amely sehogy sem illett ahhoz, ami odabent éppen történt.
Eszter kívülről tudta már ezt a témát. Mária, az anyósa, mindennap felhívta a fiát. Olykor kétszer is. A hangja mindig ugyanolyan volt: kissé megtört, kissé szenvedő, és különös hangsúlyt kapott benne az a szó, hogy egyedül.
Andriskám, olyan rossz nekem egyedül. Andriskám, úgy unatkozom. Gyere át legalább egy órácskára. Vagy még jobb lenne, ha magadhoz vennél. Hiszen nem vagyok én idegen.
Nem idegen. Ez volt Mária kedvenc fordulata.
Eszter három hete látta utoljára, András születésnapján. Mária egy tortával érkezett, amelyet természetesen nem ő sütött – egy Váci utcai cukrászdából vette, Eszter felismerte a dobozt –, mégis mindenkinek azt mesélte, mennyi munkája volt vele. Az asztalfőn ült, bár senki sem ültette oda, egyszerűen valahogy így alakult, és beszélt, csak beszélt. A betegségeiről. A szomszédairól. Arról, milyen elhagyatottnak érzi magát. Göndör, vörösre festett haja – hatvankét évesen már aligha volt természetes a színe – gondosan feltornyozva állt a fején, az arcáról pedig egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. Az a bizonyos mosoly, amelytől Eszternek mindig kellemetlen érzése támadt. Túlságosan széles volt. Túlságosan állandó. Mintha odaragasztották volna.
– Idős asszony – mondta András, továbbra is az ablak felé fordulva. – Segítségre van szüksége.
– Hatvankét éves, András. És egészséges.
– Fogalmad sincs, mit érez.
– Azt tudom, mit mond. A kettő nem ugyanaz.
A férfi végre megfordult. A szemében bosszúság villant, de nem csak az. Volt ott valami gyerekes sértettség is. András harminchat éves volt, egy építőipari cégnél vezetett osztályt, kiválóan tárgyalt kivitelezőkkel, eligazodott költségvetések és kimutatások között, ám ha az anyja került szóba, mintha átkattant volna benne valami. Ilyenkor más emberré vált. Azzá a kisfiúvá, akinek az anyja egykor elmagyarázta, hogy az egész világ ellenük van, és csak egymásra számíthatnak.
– Tehát ellenzed – jelentette ki.
Nem kérdés volt. Ítélet.
– Nem azt ellenzem, hogy törődjünk az anyáddal – felelte Eszter. – Azt ellenzem, hogy beköltözzön a lakásunkba.
– Mi a különbség?
Eszter felállt. A könyvszekrényhez ment, megigazított egy könyvet, csak hogy ne kelljen mozdulatlanul állnia.
– Az a különbség – mondta –, hogy három éve együtt élek azzal, hogy esténként felhívod, a hétvégéinket nála töltjük, és minden nyaralás előtt arról folyik a vita, elutazhatunk-e egyáltalán, mert „anya rosszul van”. Ha ideköltözik, András, ez a lakás többé nem a mi otthonunk lesz.
– Túlzol.
– Nem.
Egymást nézték. Eszter ilyenkor mindig azon tűnődött, hogyan lehetséges ez. Ott áll előtted valaki, akivel megosztod az ágyadat, a reggeliket, a biztosításokat, a nyári terveket. És ugyanakkor teljesen idegennek tűnik. Mintha üvegfal húzódna kettőtök között.
András pillantása szakadt el először.
– Akkor összepakolok – mondta.
Eszter nem válaszolt.
Nem hitte, hogy ezt ilyen gyorsan kimondja. Azt sem hitte, hogy komolyan gondolja. De András megfordult, bement a hálószobába, és néhány perc múlva zajok szűrődtek ki onnan: fiókok csúsztak ki, nejlonzacskó zörgött, valami tompán a padlóra esett.
Eszter a nappaliban maradt, és hallgatózott.
Aztán elővette a telefonját.
Megnyitotta a taxialkalmazást, és autót rendelt. Úti cél: Erdő utca 8. Ott lakott Mária. A kocsi hét perc múlva érkezik.
Eszter zsebre tette a telefont, majd kiment a konyhába, hogy feltegye a vízforralót.
András hamarosan előkerült a hálóból. Vállán nagy sporttáska lógott, kezében hátizsákot szorított. Túl gyorsan végzett; Eszter még csak nem is számított rá. Mintha már rég készen állt volna erre. Vagy mintha hosszú ideje gyakorolta volna magában.
Elhaladt a konyha mellett, egyenesen az előszobába ment. Kulcsok csörrentek.
– Elmegyek – szólt be anélkül, hogy belépett volna hozzá.
– Hallom – válaszolta Eszter.
Csend lett.
– Nem akarsz mondani semmit?
Eszter kilépett a konyhából, és megállt az ajtófélfánál. Végigmérte a férfit: táskával, hátizsákkal, felvett, már begombolt kabátban. Az arcán elszántság és bizonytalanság keveredett. Arra várt, hogy Eszter utána kapjon. Hogy könyörögni kezdjen. Hogy sírva fakadjon.
– De – mondta Eszter. – A taxi már úton van. Körülbelül három perc múlva lent lesz a ház előtt. Az Erdő utcába rendeltem.
András megdermedt.
– Tessék?
– Jön az autó, András. Ne késd le.
Úgy bámult rá, mintha Eszter valami ismeretlen nyelven szólalt volna meg. Aztán lassan letette a táskáját a padlóra.