Olyan egyszerű szavak voltak ezek.
Mégis úgy ért el hozzám, mintha addig soha nem hallottam volna őket.
Erzsébet felkapta a táskáját, és már indult is az előszoba felé. Mentem utána. A lépcsőházban rendszerint még odaszúrt valamit búcsúzóul, apró, csörgő visszajáróként.
Most sem maradt el.
Az ajtónál visszafordult.
— Ha majd benneteket szorít az élet, engem ne hívjatok.
— Nem fogunk.
— Könnyen beszélsz. A te gyereked már majdnem felnőtt.
— Pont ezért beszélek így.
Elment. A sarka élesen koppant a lépcsőn.
Péter még jó ideig ott maradt az előszobában, mintha nem tudná, merre mozduljon. Aztán halkan megszólalt:
— Én tényleg azt hittem, csak pár hét lesz.
— És utána? A szabadságunkat is odaadjuk családi alapon?
Féloldalasan, keserűen elmosolyodott.
— Jó. Hibáztam.
— Ezt ne nekem mondd.
Péter Márkra nézett.
— Fiam, bocsáss meg. Komolyan mondom, nem gondoltam végig.
Márk csak megvonta a vállát.
— Előfordul.
Leszedte az asztalról a bögréket, betette őket a mosogatóba, majd úgy kérdezte, hogy közben nem nézett ránk:
— Anya, akkor ő most nem fog velem beszélni?
— Fog.
— Nem akartam, hogy miattam legyen ez az egész…
— Nem miattad lett. A jegy miatt. Ezt jegyezd meg, mert nem ugyanaz.
Olyan komolyan bólintott, mintha tizenöt évesen éppen ezt lett volna a legfontosabb megértenie.
Aztán bement a szobájába. Csak ekkor tűnt fel, hogy a lekvár még mindig a tűzhelyen áll. Sűrű volt, áttetszően aranyszínű, és végre gyümölcsillata volt, nem idegen parancsok szaga.
A hátizsák otthon maradt.
Egy hét múlva Márk már Gábor nagybátyjához járt. Délelőtt tízkor elindult a hátizsákjával, kettőkor hazajött, a tenyerén finom üvegporral, a fejében pedig olyan hírekkel, mintha felnőtt ember volna.
— Anya, képzeld, ma már egyedül vágtam a lécet.
Úgy tettem, mintha pontosan érteném, miről beszél. Pedig valami egészen mást értettem.
A hátizsák maradt. Itthon.
Dóra két napig nem jelentkezett. Aztán Péternek írt, hogy a férje kivett néhány szabadnapot, Erzsébet pedig keddenként és péntekenként átmegy hozzájuk. Messze van, meleg van, drága az út, de hát mit lehet tenni.
Lehetett mit.
A segítség abban a pillanatban elvesztette a szépen csengő jelentését, amikor már nem másoktól kellett elvárni, hanem saját kézzel kellett adni.
Egy este Péter kenyeret szeletelt, és megkérdezte, haragudnék-e, ha júliusban egy hétvégére lemenne a húgához.
— Menj. Ha te döntöttél így, menj.
Nem vitatkozott. Csak bólintott. És a hangjában most először nem hallottam az anyja visszhangját.
Később Dóra mégis felhívott.
— Anna, ne haragudj rám. Akkor nagyon kiborultam.
— Nem haragszom.
— Egyszerűen tényleg azt sem tudtam, hol áll a fejem.
— Elhiszem.
Egy darabig hallgatott.
— Meg kellett volna kérdeznem.
— Igen. Meg kellett volna.
Rövid beszélgetés volt. Tiszta és egyenes.
Augusztusra Márk összegyűjtötte a pénzt az új fülhallgatóra, és maga választotta ki, milyet vesz. Péter többé nem vágta rá az anyjának, hogy „mindjárt, mindjárt”, mielőtt engem megkérdezett volna. Erzsébet pedig, amikor legközelebb megjelent nálunk, már nem nyitott be magától. Megállt a küszöbön, és kivárta, amíg én azt mondom:
— Jöjjön be.
Apróság?
Nem.
Rend.
Néha nem az a nehéz, hogy az ember ne csapja be maga mögött az ajtót. Hanem az, hogy időben kimondja: nem. Még azelőtt, hogy valaki más jegyével, más tervével, más elvárásaival beköltözne a konyhájába.
Nálatok hol végződik a segítség, és hol kezdődik az ingyenes kiszolgálás?