„Te is tudod.” Erzsébet gúnyosan közölte, miközben a buszjegyet a cukortartóra tette

Kegyetlen, igazságtalan döntések gyötörik az otthont.
Történetek

— Neki dolgoznia kell — mondtam végül.

Dóra elhúzta a száját a képernyőn.

— Miféle munka az tizenöt évesen?

— Teljesen rendes. Fél napot tölt a műhelyben.

— Anna, ugyan már, lesz még ideje pénzt keresni.

Erzsébet erre azonnal felélénkült, mintha csak erre a mondatra várt volna.

— Pontosan. Egyszer igazán segíthetne a testvérének.

— A nagynénjének — javítottam ki halkan.

— Tessék?

— Dóra nekem nem a testvérem. Márknak a nagynénje. Ez nem ugyanaz.

Ekkor lépett be Péter. Műszak után jött, kezében a termoszbögréjével, az arcán azzal a fáradt reménnyel, amivel az ember csendre vágyik, aztán egy családi vitába érkezik meg.

— Mi történik itt?

— Az, hogy a fiadat egész nyárra elküldenék ingyenes bébiszitternek.

— Nem bébiszitternek! — csattant fel Dóra a telefonból. — Ne használj már ilyen szavakat.

— Akkor milyeneket használjak? Ingyenes műszaknak nevezzem?

Péter letette a bögrét, és a mobilra meredt.

— Várjatok… tényleg az egész nyárról van szó?

— Miért, mi ebben a különös? Családtag — felelte Erzsébet.

Na, itt szakadt el bennem valami.

Két ujjal megfogtam a jegyet, mintha koszos lenne.

— Most jól figyeljenek rám. Ez nem vakáció. Ez fizetés nélküli, napi beosztás szerinti munka.

Erzsébet arca kivörösödött.

— Hogy beszélsz te?

— Milyen szavak illenének ide? Reggel babakocsi, napközben bolt, este cumisüvegek, éjjel ringatás. Ez munka.

— Hiszen fiú — mondta Dóra. — Jót tesz neki.

— Pontosan. Fiú. Nem beugrós férfi, és nem idegen háztartási alkalmazott.

Péter megdörzsölte a homlokát.

— Anya, tényleg megvetted már a jegyet?

— Meg. És akkor mi van?

— Mondják le — válaszoltam.

Letettem a papírt az asztalra, aztán lassan kettétéptem. Majd még egyszer.

Száraz, éles reccsenéssel szakadt szét.

Erzsébet majdnem felpattant.

— Te megőrültél?!

— Nem. Csak előbb kérdezni kellett volna.

Dóra elsápadt a képernyőn.

— És én most mit csináljak?

— Azt, amit a felnőtt emberek szoktak, ha segítségre van szükségük. Megbeszélik. A férjükkel. Az anyjukkal. Egy fizetett segítővel pár órára. Velünk is lehetett volna egyeztetni. A jegyvásárlás előtt.

Erzsébet tenyere az asztalra csapódott, de az ütés erőtlenre sikerült.

— Márk már nagyfiú.

A szemébe néztem.

— Éppen ezért. El tudja dönteni, hol akar lenni.

Márk az ajtóban állt. Észre sem vettem, mikor jött be. Egyenesen tartotta a vállát.

— Nem utazom sehová, nagyi — mondta. — Ha tényleg segítség kell, később elmehetek pár napra. De csak akkor, ha megkérnek rá.

Abban a pillanatban mindenki meghallotta, hogy neki is van saját hangja.

Erzsébet kapkodni kezdett. A táskájába gyömöszölte a zsebkendőket, a papírfecniket, a telefonját.

— Rendben. Megjegyeztem. Dórának nehéz, ti meg mindannyian fütyültök rá.

— Nem mindannyian — szólalt meg hirtelen Péter.

Egyszerre fordultunk felé.

Az ablak mellett állt, nagy volt, fáradt, és úgy nézett ki, mint aki maga sem hiszi el, hogy végre kimond valamit.

— Anya, ezt én rontottam el. Az adatokkal. Előbb Annával kellett volna beszélnem.

Erzsébet mozdulatlanná dermedt.

— Az anyád már senki neked?

— Nem erről van szó. Márk az én fiam.

Életidő