— Neki dolgoznia kell — mondtam végül.
Dóra elhúzta a száját a képernyőn.
— Miféle munka az tizenöt évesen?
— Teljesen rendes. Fél napot tölt a műhelyben.
— Anna, ugyan már, lesz még ideje pénzt keresni.
Erzsébet erre azonnal felélénkült, mintha csak erre a mondatra várt volna.
— Pontosan. Egyszer igazán segíthetne a testvérének.
— A nagynénjének — javítottam ki halkan.
— Tessék?
— Dóra nekem nem a testvérem. Márknak a nagynénje. Ez nem ugyanaz.
Ekkor lépett be Péter. Műszak után jött, kezében a termoszbögréjével, az arcán azzal a fáradt reménnyel, amivel az ember csendre vágyik, aztán egy családi vitába érkezik meg.
— Mi történik itt?
— Az, hogy a fiadat egész nyárra elküldenék ingyenes bébiszitternek.
— Nem bébiszitternek! — csattant fel Dóra a telefonból. — Ne használj már ilyen szavakat.
— Akkor milyeneket használjak? Ingyenes műszaknak nevezzem?
Péter letette a bögrét, és a mobilra meredt.
— Várjatok… tényleg az egész nyárról van szó?
— Miért, mi ebben a különös? Családtag — felelte Erzsébet.
Na, itt szakadt el bennem valami.
Két ujjal megfogtam a jegyet, mintha koszos lenne.
— Most jól figyeljenek rám. Ez nem vakáció. Ez fizetés nélküli, napi beosztás szerinti munka.
Erzsébet arca kivörösödött.
— Hogy beszélsz te?
— Milyen szavak illenének ide? Reggel babakocsi, napközben bolt, este cumisüvegek, éjjel ringatás. Ez munka.
— Hiszen fiú — mondta Dóra. — Jót tesz neki.
— Pontosan. Fiú. Nem beugrós férfi, és nem idegen háztartási alkalmazott.
Péter megdörzsölte a homlokát.
— Anya, tényleg megvetted már a jegyet?
— Meg. És akkor mi van?
— Mondják le — válaszoltam.
Letettem a papírt az asztalra, aztán lassan kettétéptem. Majd még egyszer.
Száraz, éles reccsenéssel szakadt szét.
Erzsébet majdnem felpattant.
— Te megőrültél?!
— Nem. Csak előbb kérdezni kellett volna.
Dóra elsápadt a képernyőn.
— És én most mit csináljak?
— Azt, amit a felnőtt emberek szoktak, ha segítségre van szükségük. Megbeszélik. A férjükkel. Az anyjukkal. Egy fizetett segítővel pár órára. Velünk is lehetett volna egyeztetni. A jegyvásárlás előtt.
Erzsébet tenyere az asztalra csapódott, de az ütés erőtlenre sikerült.
— Márk már nagyfiú.
A szemébe néztem.
— Éppen ezért. El tudja dönteni, hol akar lenni.
Márk az ajtóban állt. Észre sem vettem, mikor jött be. Egyenesen tartotta a vállát.
— Nem utazom sehová, nagyi — mondta. — Ha tényleg segítség kell, később elmehetek pár napra. De csak akkor, ha megkérnek rá.
Abban a pillanatban mindenki meghallotta, hogy neki is van saját hangja.
Erzsébet kapkodni kezdett. A táskájába gyömöszölte a zsebkendőket, a papírfecniket, a telefonját.
— Rendben. Megjegyeztem. Dórának nehéz, ti meg mindannyian fütyültök rá.
— Nem mindannyian — szólalt meg hirtelen Péter.
Egyszerre fordultunk felé.
Az ablak mellett állt, nagy volt, fáradt, és úgy nézett ki, mint aki maga sem hiszi el, hogy végre kimond valamit.
— Anya, ezt én rontottam el. Az adatokkal. Előbb Annával kellett volna beszélnem.
Erzsébet mozdulatlanná dermedt.
— Az anyád már senki neked?
— Nem erről van szó. Márk az én fiam.