— Jó gyerek ő, tudod te is. Dóra még hálálkodni fog érte. És ne pakolj neki túl sok holmit, ott nagy a meleg.
Szó nélkül felvettem a telefonomat, és lefényképeztem a jegyet.
— Minek az neked? — kérdezte Erzsébet azonnal.
— Így biztosabb.
Erre már nem felelt.
Márk szobájában a széken ott lógott a hátizsákja, rajta a felvarróval. Az oldalzsebből egy csavarhúzó nyele kandikált ki. Előző este vagy fél órán át törölgette egy ronggyal, mintha nem egy egyszerű fémdarab lenne, hanem valami becses szerszám, amit rábíztak.
— Anya, én nem akarok menni — mondta halkan.
— Tudom. Most már minden világos.
— Láttam.
— Gáborral már megbeszéltem. Azt ígérte, egy hónapra ad nyolcezer forintot. Meg megtanít rendesen üveget vágni.
— Emlékszem.
Márk leült a kanapé szélére, ujjait összefonta az ölében. Még gyerek volt, de úgy tartotta magát, mint egy felnőtt, aki már előre magyarázkodik a saját nemet mondásáért. Ismerik ezt az érzést? Az ember nem tett semmi rosszat, mégis úgy néz ki, mintha bocsánatot kellene kérnie.
— Apa tudott róla?
— Mindjárt kiderítjük, mennyit tudott.
Visszamentem a konyhába, és magam elé tettem a jegyet. Csak egy kérdés járt a fejemben: honnan volt meg Erzsébetnek az unokája okmányaiból minden adat?
Felhívtam Pétert.
— Ráérsz egy percre?
— A végállomáson állok. Mi történt?
— Elküldted anyádnak Márk adatait?
A vonal másik végén csend lett.
— Elküldtem. És? Mi van abban?
— Az, hogy a jegy már itt fekszik előttem az asztalon.
Tipikus férfi könnyelműség. Átdobta az adatokat, aztán nyugodtan lefeküdt aludni, csak hogy az anyja végre békén hagyja. Reggelre pedig nálam landolt egy kész jegy.
Péter nagyot sóhajtott.
— Anna, Dórának tényleg nehéz most. Talán kibírná ott egy hónapig.
— Anyád három hónapról beszélt.
— Ugyan, most ezt mondják. Aztán majd meglátják.
Ha ebben a pillanatban hallgatok, legközelebb már Péter szabadságát és az én hétvégéimet is ugyanilyen természetességgel osztják be.
Erzsébet közben maga hívta fel Dórát videón. Olyan hangerővel tette ki a telefont az asztalra, mintha tanút idézett volna a konyhába.
— Dórikám, mondd el neki te. Megmakacsolta magát.
A kép megremegett. Dóra mögött ruhaszárító állt, apró gyerekholmik lógtak rajta, a fal mellett babakocsi. Az arca valóban kimerültnek tűnt. A hangja viszont élénk volt, határozott, szinte ügyintézői.
— Anna, ne csináld már. Márk nem zsákokat fog cipelni. Csak egy kis segítség kellene. Reggel kivinni a babakocsit, amíg megmosom a hajam. Aztán leugrani vízért. Betenni az üvegeket a sterilizálóba. Ha Benedek estére nagyon felpörög, kicsit ringatni. Fiú, erős, megoldja.
— És napközben?
— Napközben semmi különös. Legfeljebb ha én zuhanyoznék, vagy ki kell mennem a konyhába. Vagy aludnék egy órát. Néha boltba szaladni. Meg a pelenkacsomagokat felhozni, mert azok nehezek.
— Éjjel meg néha meg lehet ringatni a kicsit — tette hozzá Erzsébet készségesen.
— Csak ha nagyon muszáj — vágta rá gyorsan Dóra.
— Család vagytok — mondta Erzsébet.
A cukortartó, a jegy, a telefon és a lekváros lábas ott sorakozott az asztalon.
És az én fiam is valahogy ugyanígy került közéjük: mintha csak egy újabb használati tárgy lenne.
Dórán látszott, hogy a telefonjáról olvas, mint aki bevásárlólistát diktál:
— Tizenegykor tápszert keverni. Egykor lemenni a babakocsival, nálunk az udvaron akkor árnyék van. Ebéd után kivinni a szemetet. Leszedni a ruhákat, ha én nem jutok oda. Este összehajtani a pelenkákat. Semmi komoly, csak apróságok.
Apróságok.
Ezen a ponton már vitatkozni sem volt kedvem. Amikor valaki ilyen gondosan előre beosztja más idejét, abból elég sok minden kiderül.