— Anna, ne vedd mindjárt támadásnak, de Márk már nem kisgyerek. Dóra pedig egyedül nem fog bírni egy csecsemővel.
Anyósom olyan hangsúllyal közölte ezt, mintha én már rég beleegyeztem volna, bepakoltam volna a fiam táskáját, sőt még útravalót is csomagoltam volna neki.
A jegy ott feküdt a cukortartó mellett.
Letett az asztalra egy papírlapot. Fehér volt, vastag, középen vastagon szedett sorral: Pécs—Győr. Indulás hétfőn, 07:40-kor.
Buszjegy.
Épp a baracklekvár habját szedtem le. A kanál nekikoccant a lábas peremének, egy ragacsos csepp a viaszosvászonra hullott. Az ablakon túl a zápor után párásan gőzölgött a levegő.
— Ez meg mi?
— Hát a jegy. Mindent kiderítettem. Jó busz, légkondicionált. Márk szépen odaér, Dóra majd kimegy elé. Ott van az a pici gyerek, te is tudod.
Te is tudod.
Erzsébetnek ez volt a kedvenc fordulata. Előbb mindent eldöntött egyedül, aztán úgy tálalta, mintha közös ügy volna. Ha pedig megszólaltál, máris kicsinyesnek tűntél.
Márk kijött a szobájából vízért. Magas volt, sovány, fekete pólóban. Meglátta a papírt a cukortartónál, és megtorpant.
— Anya?
— Várj egy percet. Most tisztázzuk.
Anyósom közben már levette a kendőjét, és kényelmesen elhelyezkedett. A táskáját a hokedlire tette, az ujjából előhúzott egy zsebkendőt, a száját pedig szigorúan összeszorította.
— Ugyan mit kell ezen tisztázni? Június, július, augusztus. Szünet van. A fiúnak csak jót tesz. Felkel kicsit korábban, tologatja a babakocsit, leszalad a boltba. Dóra legalább alszik néha.
Újra a jegyre néztem.
Hétfő. 07:40.
Mindenki elrendezett már mindent, és valahogy csak a legvégén jutott eszükbe szólni nekem.
— Anya, én hová megyek? — kérdezte Márk.
— Dóra nénédhez, hová máshová. Nyárra. Legalább ember lesz belőled, nem ülsz állandóan a telefonod fölött.
— Nem ülök állandóan. Hétfőtől Gábor bácsihoz készültem a műhelybe.
Erzsébet legyintett, mintha egy legyet hajtana el.
— Jaj, az a te műhelyed. Még hogy munka. A családnak segíteni fontosabb.
Elzártam a gázt.
— Pontosan mit kellene ott csinálnia?
— Mondtam már. Semmi különöset. Kivinni a babát, odaadni a tápszert, elmosogatni maga után. És éjjel néha ringatni egy kicsit. Fiatal, nem fog belerokkanni.
Márk mozdulatlanul állt, a pohárral a kezében.
Éjjel ringatni.
Akkor értettem meg igazán. Itt nem vakációról volt szó, nem rokonlátogatásról, és nem arról, hogy „kicsit kiszellőzik a feje”. A fiamnak már beosztást készítettek.
— Dóra miért nem fogad segítséget?
— Miféle segítséget, Anna? A pénz nem hullik az égből.
— Nálunk meg ingyen van?
— Na, ne kezdd már. Család vagyunk.
Mindig pontosan így indult.
Péter műszakban volt. Már előre hallottam az esti hangját: „Segíthetnénk, miért ne.” Nem jóságból mondaná. Fáradtságból. Neki könnyebb volt engedni, mint vitába szállni az anyjával.
Csakhogy most nem az ő idejéről készültek lemondani.
— Márk, menj be egyelőre a szobádba. Ne álldogálj itt.
Nem mozdult azonnal. Rám nézett, aztán a jegyre, végül a nagyanyjára. Csak ezután bólintott, és behúzta maga mögött az ajtót.
Erzsébet abban a pillanatban közelebb hajolt hozzám.
— A legfontosabb, hogy ne hangold a fiút senki ellen.