— Húsz kartondoboz, meg egy idős asszony egy állólámpával! Ez lett belőle!
— Vivien, megoldom valahogy…
— Mégis hogyan? — csattant fel a nő. — Hová teszed őt? Ez a lakás harmincnyolc négyzetméter! Ketten is alig férünk el benne!
— Felhívom Esztert. Ez már túlment minden határon. Nem volt joga…
Remegő kézzel kikereste a számot. Eszter szinte azonnal felvette.
— Igen?
— Eszter, te meg mit műveltél?
— Mi a baj, Gábor? Elköltözöl, hát édesanyád is veled tart. Én szóltam előre. Már egy hete.
— Ezt nem teheted meg velem!
— Már megtettem. És nincs visszaút. A szobája ki van ürítve, a zárakat lecseréltettem, új kulcsok vannak.
— Miféle zárakat?
— A bejárati ajtóét. És a régi szobáján is új zár van. Az mostantól az én dolgozószobám lesz. Pontosabban már alakul. A polcrendszert is megrendeltem.
— Eszter!
— Ne ordíts, Gábor. Felnőtt ember vagy. Választhatsz. Vagy együtt laksz Viviennel és Erzsébettel ebben a harmincnyolc négyzetméteres garzonban, vagy keresel anyádnak másik lakást, vagy felhívod a húgodat, Rékát, és megkéred, hogy vegye magához Erzsébetet. Több lehetőséged is van. Csak egy nincs köztük: az én lakásom.
Gábor szó nélkül bontotta a vonalat. Ránézett Vivienre, akinek kipirult az arca, és dühösen remegett az alsó ajka. Aztán az anyjára pillantott, aki békésen ringatózott a fotelben, olyan arckifejezéssel, mint aki már rég elfogadta a sorsát.
— Gáborkám — szólalt meg újra Erzsébet szelíden. — Ugye te nem dobsz el magadtól?
— Én… Nem. Dehogy. Csak…
— Akkor jól van. És hol fogok aludni?
Vivien egészen közel lépett Gáborhoz. Olyan halkan beszélt, hogy Erzsébet nem hallhatta, mégis minden szó kiolvasható volt a szájáról.
— Gábor, vagy ő megy el innen még ma, vagy te. Vele együtt. Nekem erre a vándorcirkuszra nincs szükségem.
— Vivien, kérlek, várj egy kicsit…
— Nem várok. Azt ígérted, normális életünk lesz. Erre idehoztál nekem egy problémát kartondobozokba csomagolva. Én erre nem szerződtem.
Gábor kiment a lépcsőházba, és leült az egyik fokra. Egy ideig csak bámult maga elé, aztán felhívta Márkot.
— Márk, katasztrófa van.
— Eszter elküldte Erzsébetet Vivienhez?
— Honnan tudod?
— Mert a helyében én is pontosan ezt tettem volna. Gábor, figyelmeztettelek. Azt hitted, jobbra cseréled az életed, csak közben kiderült, hogy az új verzió még csúszósabb, mint a régi.
— Mit csináljak?
— Menj vissza.
— Eszter lecserélte a zárakat.
— Akkor kopogj. Sokáig. Kitartóan. Lehajtott fejjel. És reménykedj, hogy egyszer kinyitja.
— Én ezt nem tudom megtenni.
— Dehogynem tudod. A kérdés inkább az, akarod-e. Mert a másik lehetőség az, hogy hármasban éltek egy garzonban: te, Vivien, meg Erzsébet. Az állólámpával együtt.
Gábor még vagy fél óráig ült a lépcsőn. Az ajtó mögül beszédfoszlányok szűrődtek ki. Vivien hevesen magyarázott valamit Erzsébetnek, Erzsébet pedig nyugodt, részletes válaszokat adott. Úgy tűnt, éppen azon vitatkoznak, hová lehetne beállítani a fotelt.
Végül Gábor ismét Esztert hívta.
— Eszter, visszamegyek.
— Erzsébettel?
— Igen.
— Nem.
— Mi az, hogy nem?
— Azt jelenti, hogy nem jössz vissza, Gábor. Sem vele, sem nélküle. Te döntöttél. Összepakoltad a bőröndödet, összehajtogattad az ingeidet, és elindultál. A döntés megszületett.
— Eszter, meggondoltam magam!
— Én viszont nem. Nem vagyok átjáróház. Nem vagyok panzió, ahová vissza lehet kullogni, ha az új helyen kényelmetlenné válik az élet. Nem azért mentél el, mert rossz sorod volt. Azért mentél, mert jobbat akartál. Hát akkor élj abban a jobban.
— Eszter, könyörgöm…
— Hívd fel Rékát. Erzsébet lakásának az árából ő is megkapta a részét. Akkor vállaljon ő is részt a felelősségből. Ketten keveredtetek bele ebbe, ketten is oldjátok meg. Én pedig végre elkezdek magamnak élni.
Letette.
Andrea, aki még mindig Eszternél volt, közben teát töltött a bögrékbe.
— Na?
— Vissza akar jönni.
— És te?
— Én nem akarom visszaengedni. Tudod, Andrea, furcsa dolog ez. Tizenkét éven át azt hitte, ő él velem. Pedig valójában én éltem vele. Udvariasságból. Megszokásból. Mert így volt egyszerűbb. Ennek most vége. Az egyszerűség elfogyott.
Andrea elé tolta az egyik bögrét.
— Akkor az új életre?
— Inkább az új szobára. Oda szeretnék egy polcot. Padlótól plafonig. Tölgyfából. Világítással.
— Jól hangzik.
— Nem is kicsit.
Közben a Duna túlpartján, abban a garzonban, amely még aznap reggel a romantika és az újrakezdés szentélyének tűnt, Gábor a dobozok között állt, és nézte, ahogy Vivien némán visszapakolja a holmiját ugyanabba a bőröndbe, amellyel érkezett. Erzsébet a fotelben ringatózott, és halkan dúdolt valami régi slágert, amelyben a reményről és az üresen maradt földről énekeltek.
Gábor akkor értette meg igazán, hogy már nincs hová mennie. És azt is, hogy ezért senkit sem okolhat, csak saját magát.
Vége.