— Erzsébet, kérem, üljön le egy percre. Valamit el kell mondanom magának.
— Jézusom, mi történt?
— Gábor elmegy tőlem. Egy másik nőhöz. Viviennek hívják, Újpesten van egy garzonja.
Erzsébet letette a kést az asztalra. Lassan, óvatosan, mintha attól tartana, hogy egyetlen hirtelen mozdulat is végleg összetör valamit, ami eddig még valahogy egyben maradt.
— Mióta tart ez?
— Négy hónapja.
— És nekem miért nem szólt?
— Mert úgy akart elmenni, hogy magát itt hagyja. Rám. Én viszont ebbe nem megyek bele, Erzsébet. Ne haragudjon, de maga az ő édesanyja. Nem az enyém.
Az idős asszony hosszú ideig nem válaszolt. Eltelt egy perc, talán kettő is. Eszter nem sürgette.
— Értem — mondta végül Erzsébet halkan. — Igazad van. Felhívom.
— Ne hívja. Már elintéztem mindent. Holnap reggel jön a kocsi. Andrea segít összepakolni a holmijait. Megadom a címet, ahová menniük kell.
— Gábor tud róla?
— Nem. És nem is fogja megtudni addig, amíg a költöztetők be nem csöngetnek Vivien ajtaján.
Erzsébet arca megfeszült.
— Én eladtam a lakásomat miattuk. Gáborért és Rékáért. Azt hittem, segítek a gyerekeimnek, én meg majd csak elleszek valahogy. Csakhogy a „valahogyból” az lett, hogy se saját sarok, se saját fal nem maradt mögöttem.
— Tudom, Erzsébet. De ez akkor sem változtat azon, hogy most a fia mellett van a helye. Bárhol is éljen éppen.
Másnap reggel kilenckor Andrea pontosan megérkezett. Nem kapkodtak, mégis gyorsan haladtak. Dobozok kerültek elő, ruhák, ágyneműk, egy régi hintaszék, amelyet Erzsébet még az eladott otthonából hozott magával. A vastag szöveternyős állólámpa is sorra került. Könyvekből négy doboz telt meg. Külön szatyrokba mentek a cipők. A télikabátot huzatba csomagolták.
— Andi, azzal a dobozzal óvatosan, kérlek, porceláncsészék vannak benne — szólt Eszter.
— Rendben, figyelek rá.
Erzsébet az előszobában ült egy sámlin, és némán nézte, ahogy hat évének darabjait kihordják abból a kis szobából. Nem sírt. Az ő nemzedékének asszonyai ritkán omlanak össze mások szeme láttára.
— Eszter — szólalt meg egyszer csak alig hallhatóan.
— Igen?
— Bocsáss meg nekem. A fiam miatt.
Eszter megtorpant. Letette a kezében tartott dobozt a földre, majd odalépett hozzá.
— Magának nincs miért bocsánatot kérnie, Erzsébet. Mindent megtett érte, amit csak lehetett. Sőt, annál is többet. Ez nem magán múlt.
— Rosszul neveltem fel.
— Felnevelte. A döntéseit viszont már ő hozta meg.
Tizenegyre a tehertaxi megtelt. Eszter átnyújtotta a sofőrnek a papírra írt címet. Erzsébet beült mellé a vezetőfülkébe, az utazótáskáját az ölébe fogta. Andrea Eszter mellett állt a járdán, és mindketten figyelték, ahogy az autó kigördül az udvarból.
— Felhívod Gábort? — kérdezte Andrea.
— Minek? Fél órán belül úgyis mindent megtud.
Vivien csak a harmadik csengetésre nyitott ajtót. A küszöbön két munkás állt kesztyűben, mögöttük pedig a folyosót dobozok, egy hintaszék és egy állólámpa torlaszolta el.
— Maguk kik? — kérdezte értetlenül.
— Szállítás — felelte az egyik férfi. — Erre a címre szólt a megbízás. Hová pakoljunk?
— Miféle szállítás? Én nem rendeltem semmit!
A költöztetők mögül ekkor előlépett Erzsébet. Bézs kabát volt rajta, a vállán utazótáska lógott, az arcán pedig annak az embernek a fáradt, mégis makacs kifejezése ült, akit az élet végighúzott a köveken, de eltörni nem tudott.
— Jó napot. Maga bizonyára Vivien. Én Erzsébet vagyok, Gábor… az édesanyja.
Vivien elsápadt. Azonnal előkapta a telefonját, és tárcsázta Gábort. A férfi csak az ötödik csörgés után vette fel.
— Gábor, itt… itt vannak valami költöztetők, dobozok, és… és az anyád. Erzsébet.
— Mi?!
— Itt áll a lépcsőházban! Csomagokkal! Meg egy hintaszékkel!
— Ne engedd be! Azonnal indulok!
— Hogyhogy ne engedjem be? Már jön befelé!
Gábor húsz perc múlva lihegve érkezett. Berontott a garzonba, és olyan látvány fogadta, amitől egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett: az anyja a saját hintaszékében ült az egyetlen szoba közepén, körülötte dobozfal magasodott, az állólámpa az ablak mellett árválkodott, Vivien pedig a konyhasarokba húzódva szorította két kézzel a telefonját.
— Mi folyik itt?! — préselte ki magából Gábor.
— Gáborkám — mondta Erzsébet csendesen. — Eszter mindent elmesélt. Úgy hallom, elköltözöl. Hát akkor én is jöttem. Hozzád.
— Nem, nem, nem. Ez nem lehet!
— Mi nem lehet? Én nem lehetek? Azt akarod mondani, fiam, hogy a saját anyádra nincs szükséged?
Vivien tett egy lépést előre. A hangja remegett, de nem félelemtől, hanem a benne gyűlő dühtől.
— Gábor, te nyugodt, csendes költözést ígértél nekem. Azt mondtad, csak te meg én leszünk, semmi bonyodalom. Erre most nézd meg, mi lett a lakásomból!