— És közben Erzsébet fedél nélkül maradt. Erről valahogy megfeledkeztél?
— Nem felejtettem el.
— Dehogynem. Amikor eladta a háromszobás lakását, és a pénzt kettőtök között szétosztotta, nem tiltakoztál. Elfogadtad a részed, vettél belőle autót, felújítottad a feleséged lakását. Most meg úgy mennél tovább, hogy őt itt hagyod Eszter nyakán? Milyen alapon?
Gábor ujjai görcsösen rászorultak a kormányra. A motor üresjáratban duruzsolt. A hátsó ülésen ott feküdt a bőrönd; reggel mégis kivitte, amíg Eszter a fürdőszobában volt.
— Beszélek Viviennel — mondta végül. — Elmagyarázom neki, mi a helyzet.
— Sok szerencsét — felelte Márk, aztán bontotta a vonalat.
Este Gábor hazament. A bőröndöt visszatette a sarokba, mintha soha el sem mozdította volna. Vacsoránál szokatlanul csendes volt, lehajtott fejjel evett. Erzsébet közben lelkesen mesélt egy új paradicsomfajtáról, amelyről azt ígérték, hogy elképesztően bő termést hoz majd. Eszter bólogatott, és időnként még szedett neki a salátából.
— Gábor fiam, miért vagy ilyen búval bélelt? — kérdezte Erzsébet.
— Fáradt vagyok — vágta rá röviden.
Eszter az asztal túlsó oldaláról figyelte. Nem szólt. Várt. Pontosan tudta, hogy ez csupán lélegzetvételnyi szünet.
Három nappal később Gábor újra elővette a témát. Ezúttal úgy érkezett, mint aki felkészült — legalábbis azt hitte magáról.
— Eszter, végiggondoltam mindent. Anyám itt marad. Én pedig minden hónapban utalok neked pénzt a kiadásaira. Nyolcvanezer forintot. Vagy százezret. Amennyit mondasz.
— Nullát.
— Hogy érted, hogy nullát?
— Nulla forintot. Mert nem marad itt.
— Ez kegyetlenség, Eszter!
— Kegyetlenség? Te négy hónapnyi viszony miatt hagyod el a családodat, és nekem beszélsz kegyetlenségről?
— Ő már megszokta ezt a helyet. Itt van a szobája, a holmija, a napirendje. Kijár a te anyádék nyaralójába is…
— Az én micsodámba? Az én anyáméba? Nem, Gábor. Az a szüleim nyaralója. Erzsébet addig járhatott oda, amíg család voltunk. Ha megszűnik a család, megszűnnek a hozzá járó kényelmek is. A nyaraló, a szoba, a hűtőm tartalma — minden.
Gábor hirtelen felpattant a székről. Idegesen végigment a konyhán, megállt a mosogatónál, majd visszafordult.
— Bosszút állsz.
— Nem. Csak tiszta határokat húzok. A kettő nem ugyanaz.
— Rajta keresztül büntetsz engem. Egy idős asszonyon vered le.
Eszter felállt, odalépett egészen közel hozzá. A hangja halkabb lett, de élesebb is.
— Gábor, amikor Erzsébet eladta a lakását, és odaadta a pénzt neked meg Rékának, én egy szót sem szóltam. Amikor lakás nélkül maradt, és beköltözött hozzánk, elfogadtam. Hat éve él az én lakásomban, az én ételemet eszi, az én mosógépemet használja, és én egyszer sem, érted, egyszer sem hánytorgattam fel neki. De mindezt a családért tettem. A családnak viszont vége. Te végeztél vele. Így az én kötelezettségeim is lezárultak.
— Nem tehetsz ki egy idős embert az utcára!
— Nem teszem ki. Átadom neked. A fiának. Ennél logikusabb, igazságosabb és törvényesebb megoldást nehéz elképzelni.
Gábor hátralépett, aztán visszaült. Lehajtotta a fejét.
— Vivien ebbe nem fog belemenni.
— Akkor kaptál egy nehezített feladatot.
A férfi felnézett rá. A szemében most valami más volt: nem düh, nem sértettség. Inkább kétségbeesés. Eszter látta, és nem fordította el a tekintetét.
— Adok neked egy hetet — mondta. — Hét napot. Utána én intézem el.
— Ez mit jelent?
— Pontosan azt, amit mondtam.
Andrea még aznap este átment hozzá. A konyhában ültek, miután Erzsébet visszavonult a szobájába, Gábor pedig elment — feltehetően Vivienhez.
— Húzza az időt — mondta Eszter.
— Persze hogy húzza. Abban bízik, hogy majd megenyhülsz.
— Nem fogok.
— Tudom. Éppen ezért gondolkodjunk egy lépéssel előre. Ha egy hét múlva sem viszi el, mit csinálsz?
Eszter kihúzta a fiókot, elővett egy jegyzetfüzetet, és tiszta lapot nyitott. Felírta Vivien garzonjának címét. Már novemberben kiderítette, amikor először kezdett gyanakodni.
— Ezt fogom tenni, Andrea. Felhívom Erzsébetet, és elmondom neki az igazat. Az egészet. Aztán rendelek egy tehertaxit.
Andrea a füzetre nézett, majd a barátnőjére.
— Eszter, te félelmetes nő vagy. A szó legjobb értelmében.
Letelt a hét. Gábor semmit nem tett. Jött, ment, a nappali kanapéján aludt, és gondosan kerülte a komoly beszélgetéseket. Úgy viselkedett, mintha soha nem hangzott volna el semmiféle ultimátum. Mintha az egész majd magától elpárologna.
A nyolcadik napon, szombaton Eszter felhívta Erzsébetet. Az asszony éppen a konyhában volt, almát szeletelt a pitéhez.