A bőrönd nyitva hevert az ágyon, mintha némán tátogna. Gábor katonás rendben rakosgatta bele az ingeit, gondosan egymásra simítva őket, mintha nem tizenkét év házasságát készülne éppen darabokra szedni, hanem valami elegáns útra csomagolna. Eszter az ajtófélfának támasztotta a vállát, és onnan figyelte.
— Meg sem kérdezed, hová megyek — szólalt meg a férfi anélkül, hogy hátranézett volna.
— Tudom, hová tartasz, Gábor. Már négy hónapja tudom. Vivienhez, igaz?
A férfi keze egy pillanatra megállt. Az ujjai között tartott ing kissé meggyűrődött, de rögtön kisimította, és betette a többi közé.
— Honnan…
— November óta nem törlöd ki az üzeneteidet. Vagy elfelejtetted, hogyan kell, vagy már nem tartottad fontosnak.
Gábor lassan megfordult. Könnyekre, sikoltozásra, vádak záporára számított. De semmi ilyesmi nem történt. Eszter mozdulatlanul állt, nyugodt arccal, és ez a higgadtság sokkal jobban nyugtalanította, mint bármilyen jelenet tette volna.
— Eszter, én nem így akartam. Úgy gondoltam, leülünk, megbeszéljük normálisan.
— Most is normálisan beszélgetünk. Te pakolsz, én nézem. Egészen kulturáltan zajlik minden.
— Ne gúnyolódj.
— Ez nem gúny, Gábor. Csak megállapítás. Elmész, én pedig nem állok az utadba. A lakás az enyém, már az esküvő előtt is az volt, és a válás után is az marad. Ezen nincs mit vitatni.
A férfi bólintott, mintha ezzel nagy kő esett volna le a szívéről. Behúzta a bőrönd oldalzsebének cipzárját, aztán kivette a szekrényből a télikabátját, és a karjára terítette.
— Örülök, hogy így fogod fel. Tényleg, Eszter. Attól féltem, hogy majd…
— Hogy majd mi lesz? Hisztéria? Tányértörés? Nem sorozatban élünk, Gábor. Negyvenegy éves vagyok, és maradt bennem tartás.
Gábor kifújta a levegőt, leült az ágy szélére a bőrönd mellé, és összedörzsölte a tenyerét. Mindig ezt csinálta, amikor ideges megkönnyebbülés futott át rajta.
— A kulcsokat kiteszem az előszobai polcra.
— Tedd ki. És vidd magaddal az anyádat is.
Gábor felkapta a fejét. Úgy nézett rá, mintha Eszter valami teljesen ismeretlen nyelven szólalt volna meg.
— Micsoda?
— Azt mondtam, Gábor, hogy vidd magaddal Erzsébetet. Ő a te anyád, nem az enyém. Ha te elmész, ő is megy veled.
— Most viccelsz.
— Úgy nézek ki, mint aki tréfál?
Eszter arcán nem jelent meg mosoly, de harag sem. Sima és zárt volt a tekintete, akár egy csiszolt asztallap. Gábor felállt, megfogta a bőrönd fogantyúját, aztán lassan visszahajtotta a fedelét, és letette a földre.
— Eszter, ez képtelenség. Hat éve lakik itt. Megvan a saját szobája, a szokásai, az egész kis világa. Hová vigyem?
— Magadhoz. Vivienhez. Oda, ahová egyébként is készülsz.
— Egy garzonba? Elment az eszed? Az egész lakás harmincnyolc négyzetméter.
— Az nem az én harmincnyolc négyzetméterem, Gábor. És nem is az én gondom.
A férfi visszatette a bőröndöt az ágyra. Kinyitotta. Becsukta. Aztán újra felnyitotta. A kezei értelmetlen mozdulatokat végeztek, miközben az agya képtelen volt befogadni, amit hallott.
— Csináljuk úgy — mondta végül halkabban —, hogy én most elmegyek, vele pedig később kitalálunk valamit. Egy hét múlva. Vagy egy hónap múlva. Találunk megoldást.
— Nem.
— Eszter…
— Nem, Gábor. Nem egy hét múlva, nem egy hónap múlva. Vagy vele együtt mész, vagy sehova sem mész.
Másnap reggel furcsa csenddel indult a nap. Gábor nem költözött el. A bőrönd ott állt a hálószoba sarkában, bezárva ugyan, de elpakolatlanul. Erzsébet a konyhában ült, teát kortyolgatott apró teasüteménnyel, és vetőmagkatalógust lapozott, mert már a kerti idényre készült. Fogalma sem volt róla, milyen döntéseket hoztak a feje fölött.
Eszter kiment az erkélyre, és felhívta a barátnőjét.
— Andrea, tegnap már a bőröndjét pakolta.
— És?
— Mondtam neki, hogy akkor Erzsébetet is vigye. Erre visszazárta a bőröndöt.
Andrea egy pillanatig hallgatott.
— Ezt komolyan mondod?
— Teljesen. Azt hitte, könnyű csomaggal kisétálhat az életemből, én meg majd életem végéig etetem az anyját. Andrea, nekem semmilyen kötelezettségem nincs ezzel a nővel szemben. Ha elválunk, jogilag senkim.
— Eszter, te zseni vagy.
— Nem vagyok zseni. Csak nem akarok kényelmes megoldás lenni mások számára.
Gábor eközben a ház előtti parkolóban ült az autójában, és kihangosítón beszélt Márkkal. A barátja hangja rekedt volt, nyilván alig ébredt fel.
— Márk, feltételt szabott. Azt mondta, vagy viszem Erzsébetet, vagy maradok.
— Akkor vidd el.
— Hová?! Viviennek garzonja van!
— Én mit mondtam neked? Már októberben szóltam, hogy egyik bajból ugrasz a másikba. Hallgattál rám?
— Most aztán sokat segítesz.
— Nem segítek, csak reálisan látom. Te szép, új életet akarsz, közben ott van mögötted egy idős asszony, akinek annak a felét köszönheted, amid van. A másik fele pedig a húgodnál van.