Gábor végül egy összecsukható székre ültette az almafa árnyékába, aztán bement a házba, és előkereste azt a régi, csorba fülű bögrét, amelyből Eszter még akkoriban itta a teát, amikor őt óvodába kísérte. A termoszból gőzölgő teát töltött bele, majd a kezébe adta.
– Ülsz – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Ma az a dolgod, hogy nézed, mi történik. Nincs olyan, hogy „csak gyorsan felseprek”, meg olyan sincs, hogy „mindjárt meglocsolom az uborkát”. Világos?
Eszter már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon. Nem is azért, mert valóban annyira akart, inkább megszokásból: az elmúlt negyven évben szinte folyamatosan ellentmondott valakinek. Aztán valamiért mégis elhallgatott. Hátradőlt a széken, két kézzel átfogta a bögrét, és figyelni kezdett.
Nézte, ahogy Balázs és a társa deszkákat vágnak méretre, a fűrész pedig olyan élesen visít, hogy a szomszéd kutya dühödt ugatásba kezd. Látta, amint Márk, akit régen mindenki vörösnek csúfolt, most már egyáltalán nem vörösen, hanem kopaszon és tekintélyes pocakkal keveri a maltert, miközben valamit magyaráz egy palántákat cipelő lánynak. Gábor közben egyik embertől a másikig járt: itt kérdezett valamit, ott megtámasztott egy gerendát, amott csak bólintott, de az arca komoly volt, összeszedett, felnőtt. Olyan, mint aki pontosan tudja, mit csinál.
Az ő fia.
Ennek az udvarnak a gazdája.
Nem is. Annak az életnek a gazdája, amelyet most valahogy visszaszerzett, és az anyja kezébe akart adni.
Délután három óra tájban Eszter mégis felállt. Elég volt a nézelődésből. Az ember sok mindent kibír, de azt már nem, hogy húsz ember dolgozzon körülötte, ő meg csak üljön, mint valami díszpárna.
– Ebédet csinálok – jelentette ki Gábornak.
– Anya…
– Nincs „anya”. Itt van legalább húsz ember, reggel nyolc óta talpon vannak. Mit ettek eddig? Szendvicset?
– Hát… van kenyér, felvágott…
– Na ugye. Mindjárt megoldom.
Ezzel be is ment a házba. Odabent hűvös levegő fogadta, és az a különös, nyári porillat, amely csak ritkán használt vidéki házakban tud megülni. Kinyitotta a hűtőt, amely a szezon elején mindig szomorúan üresnek tűnt: néhány tojás, egy darab vaj, egy zacskó kefir, meg egy három éve lejárt mustár. Eszter nagyot sóhajtott. Sebaj. Valamit majd csak kitalál.
Amikor azonban kilépett a tornácra, hogy odaszóljon Gábornak, menjen el a boltba, már vártak rá. Az egyik fiatal nő, az, aki korábban a lángvirágokat hozta, két hatalmas szatyrot nyújtott felé.
– Zöldség van benne, csirke, tojás, liszt, vaj – sorolta. – Gábor tegnap mindent megvett. Azt mondta: „Anya úgyis főzni akar majd. Ne vitatkozzatok vele, csak adjátok oda neki az alapanyagokat.”
Eszter átvette a csomagokat. Előbb a lányra nézett, aztán Gáborra, aki kicsit odébb állt, és látványosan úgy tett, mintha a szarufák rögzítése kötné le minden figyelmét.
– Te – szólalt meg Eszter a fia háta mögött. – Te mikor intéztél el ennyi mindent?
– Anya, három hónapja készülök erre – felelte Gábor anélkül, hogy megfordult volna. – Inkább azt mondd meg, mikor lesz palacsinta.
Ez már sok volt. Eszter visszament a házba, erősen behúzta maga után az ajtót, és még egy teljes percig állt mozdulatlanul, tenyerébe temetett arccal. Aztán kifújta a levegőt, feltűrte a blúza ujját, és nekilátott a tésztának.
Egy óra múlva hosszú asztal állt az udvar közepén; a fiúk negyedóra alatt ütötték össze ugyanazokból a deszkákból, amelyekből addig az építkezés folyt. Az asztalon párolgott a krumpli, amelyet Eszter három serpenyőben, felváltva pirított és párolt, mert nagy fazék persze nem akadt a házban. Mellette uborka és paradicsom hevert nagy, szabálytalan darabokra vágva, pontosan úgy, mint régen, amikor senki sem cifrázta túl a salátát. Középen pedig palacsintahalom magasodott: vékony, csipkés szélű, roppanós peremű darabok. Azok a bizonyosak. Eszter híres palacsintái, amelyeket valaha éhes tizedikesek tüntettek el hármasával, mire az ember egyet pislogott.
– Eszter néni – szólalt meg valaki teli szájjal; talán András volt az, a régi ablaktörő. – Ilyen palacsintát tizenöt éve nem ettem. Komolyan mondom. Anyám sosem sütött ilyet, nálunk mindig félkész vacakok voltak.
– Tudom – mondta Eszter, és egyszer csak mosoly jelent meg az arcán. – Ezért maradtál nálunk mindig estig.
Nevetés robbant ki az asztal körül. Hangos volt, könnyű és fiatalos. Eszter nyaralójának udvarán húsz felnőtt ember nevetett, és ez a nevetés valószínűleg szebb hang volt mindennél, amit az elmúlt tíz évben hallott.
Aztán Eszter hirtelen felállt. Végignézett rajtuk. Balázs kezében megállt a kanál, Gábor pedig azonnal feszülten figyelni kezdett. Eszter fogta a merőkanalat, a kompótos fazékból töltött a bögréjébe, majd maga elé emelte.
– Gyerekek – mondta, és saját maga is meglepődött, milyen erősen csendül a hangja. – Bocsássatok meg, ma már háromszor sírtam. Először ijedtemben. Másodszor örömömben. A harmadik sírásom oka pedig egészen más volt.