Azért, mert fogalmam sem volt, mivel hálálhatnám meg nektek mindezt. Most már tudom. Rátok szeretnék inni. Mindegyikőtökre. Arra, hogy emlékeztek. Én soha nem felejtettem el az arcotokat, csak azt hittem, ti már rég elfelejtettétek az enyémet. De nem így történt. Akkor hát nem hiába főztem rátok annak idején. Értetek.
Egy hajtásra kiitta a kompótot, mintha nem is gyümölcsös ital lett volna, hanem valami erősebb. Az asztal körül egy pillanatra megült a csend, aztán olyan „hurrá” szakadt fel, hogy a szomszéd almafáról rémülten felröppent egy varjú.
Eszter ezután közöttük járt-kelt. Hol palacsintát tett valaki tányérjára, hol teát töltött, közben hallgatta a beszélgetésfoszlányokat, és egyszer csak rádöbbent: eltűnt belőle a szorongás. Az a régi, ismerős szorítás, amellyel évek óta feküdt le és ébredt. Az aggodalom Gábor miatt, a házassága miatt, a lakáshitel miatt, amiatt, hogy keveset keres, rengeteget dolgozik, és ritkán telefonál. Mindez hirtelen hátrébb húzódott. Mert ott ült előtte a fia, egy felfordított ládán, a térdén deszkával tányér helyett, palacsintát kent lekvárral, és közben valakinek azt magyarázta: „Nem, az ablakkeretek holnap jönnek. Ma a homlokzat a fontos, különben ha elered az eső, mindent szétáztat.” Eszter ekkor értette meg igazán: felnőtt. Képes húsz embert összefogni, munkát kiosztani, verandát építeni. És mindezt érte tette.
Estére, amikor a társaság lassan visszaszállingózott a sátrakhoz — a telek mögött, az erdő szélén vertek tábort, hogy ne zsúfolódjanak össze a ház körül —, Eszter a régi lépcsőn ült. Gábor mellé telepedett.
– Na? Milyen? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg neked.
– Anya, ugyan már. Miféle köszönet? Én tartozom neked hálával. Mindenért.
Egy darabig szó nélkül ültek egymás mellett. Aztán Eszter megszólalt:
– Tudod, én mindig úgy gondoltam, hogy a szülő ad a gyerekének, aztán a gyerek elindul a saját életébe, és ennyi. Így van ez mindenkinél. Nem vártam semmit. Komolyan mondom, Gábor. Csak azt akartam, hogy neked könnyebb legyen, mint nekem volt.
– Így is lett – felelte a fia. – Nekem azért lett jobb, mert te ezt akartad. Most meg én szeretném, hogy neked is jobb legyen. Legalább egy verandányival.
Eszter elnevette magát, és vállával gyengéden meglökte, mint régen, amikor Gábor kettest hozott irodalomból, és azzal védekezett: „Anya, hát nem vagyok én Petőfi.”
– Jól van, nagy építőmester. Holnap megint várnak rád azok a homlokzatok.
– Nem szaladnak el – mondta Gábor, majd felállt, és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.
Az a hét úgy suhant el, mintha egyetlen nap lett volna. Péntek este Eszter már az új verandáján állt, és nézte, ahogy a lemenő nap narancsszínű fénnyel önti el a kertet. Pont olyan lett, mint azon a régi újságkivágáson: világos, tágas, tolóüvegekkel, friss faillattal. A deszkák még festetlenül vártak, de ez nem zavarta. Arra is sor kerül majd. A padlón már ott hevert a régi pléd, az ablakpárkányon pedig gőzölgött egy bögre tea. A bejárat mellé ültetett levendula — amit a lányok hoztak palántának — finoman, kissé nyugtalanítóan illatozott, mintha a jövő ígérete lett volna.
Másnap mindenki hazautazik. De azon az estén még újra egy asztal köré gyűltek, nevettek, teáztak, palacsintát ettek. Eszter pedig egyszer csak azon kapta magát, hogy mindennél jobban kívánja: ennek a húsz embernek egyszer jusson egy ugyanilyen pillanat. Balázsnak, aki épp válik. Márknak, akinek ritkul a haja. A palántás lányoknak, akiknek a nevét végül mégsem tudta megjegyezni. Mindannyiuknak. Egy perc, amikor világossá válik számukra, hogy a jóság visszatalál az emberhez. Nem feltétlenül palacsinta formájában. Lehet deszka. Lehet egy veranda. Vagy egyszerűen az, hogy húsz ember minden szerződés és ígéret nélkül odaáll mögéd, és azt mondja: „Emlékszünk, hogyan etettél minket.”
Októberben, az első fagyok idején Eszter már pokróccal a térdén üldögélt az új verandán. A tolóüvegek mögött a szél csupasz ágakat hajlított, odabent viszont kellemes meleg volt; a padlófűtés hibátlanul működött, a bögre tea sem hűlt ki egyhamar. Felemelte a telefonját, lefényképezte az almafa fölött vöröslő naplementét, és üzenetet írt Gábornak: „Kisfiam, megjöttek hozzám a süvöltők. Gyere ki. Lesz palacsinta.” Az üzenet elment, ő pedig hátradőlt a fotelben, és elmosolyodott. Lassan, békésen, úgy, ahogy az mosolyog, aki végre abbahagyta a várakozást.