— …albérletet fizetni, amikor Katalinnal épp csak összeházasodtunk — folytatta Gábor halkan. — Anya, te hat teljes éven át halogattad a saját hálószobád felújítását. Még mindig azok a virágmintás tapéták vannak a falon, amelyek talán nálam is idősebbek. Emlékszem, hányszor mondtad: „Nem baj, a veranda ráér.” Csakhogy tudod, mi az igazság? Nem ér rá. Elég volt a várakozásból.
Eszter nem felelt. Olyan sokáig állt szó nélkül, hogy Balázs odafent a tetőn abbahagyta a kalapálást, és mozdulatlanul figyelte őket.
— Most visszaadom neked, amivel tartozom — mondta Gábor. — A brigádért nem kell fizetned. Megbeszéltük: egy hét alatt végzünk. Nézd, itt a terv.
Azzal előhúzott a hátsó zsebéből egy összehajtogatott papírlapot, és kisimította. Eszter egy gondosan elkészített rajzot látott maga előtt: pontos méretekkel, oldalsó megjegyzésekkel, apró jelölésekkel. Ez már nem valami újságból kivágott álomkép volt, hanem valódi tervrajz. Kifejezetten az ő apró kertjére szabva, úgy, hogy számításba vették a régi almafát is, amelyhez ő ragaszkodott, és amelyhez senkinek sem engedett hozzányúlni.
— Az almafát kikerüljük — tette hozzá Gábor, mert észrevette, hová siklott az anyja tekintete. — Mindent átgondoltunk. Az alapot is megerősítjük. Padlófűtés is lesz, utánakérdeztem: van egy kifejezetten ilyen helyre való rendszer, nem drága, de megbízható. Novemberben is kiülhetsz majd ide. Betakarózol egy pléddel, és teát iszogatsz.
Eszter arcán végiggördült az első könnycsepp, majd valahol a szája sarkánál megállt. Nem törölte le. Talán észre sem vette. Csak nézte ezeket a felnőtt férfiakat, akik valaha az udvarukon kergették a labdát, véres térddel szaladtak hozzá sebtapaszért, forrón lopták ki a fasírtot a lábosból, a konyhaasztalnál másolták egymás házi feladatát, és rekedtre vitatkozták magukat valami számítógépes játékon. Most pedig itt álltak előtte. Maguktól jöttek. Pénzt sem kértek. Azért, hogy felépítsék neki azt a verandát, amelyről annyi éven át csak álmodozott.
A meghatott pillanat azonban nem tarthatott sokáig. A kerítés túloldaláról jelentőségteljes köhintés hallatszott, majd a lécek fölött felbukkant egy fej, rikító mintás kendőbe csavarva. A bal oldali szomszéd volt az, Katalin néni. Az a fajta asszony, akinek az arcára mintha örökre ráfagyott volna a „én előre megmondtam” kifejezés. Csípőre tette a kezét, és úgy méregette az udvaron zajló sürgést-forgást, mintha éppen az országhatárt bontanák le a szeme láttára.
— Eszter, csak nem te vagy az? — énekelte mézes hangon, amelyben azért jól hallatszott az acélos él. — Nézem reggel óta, micsoda lárma van, jönnek-mennek az autók. Mi folyik nálad, állásbörze?
— Jó reggelt, Katalin néni — törölte meg Eszter gépiesen az arcát. — A fiam jött a barátaival. Segítenek. Verandát építünk.
— Verandát? — csapta össze a kezét Katalin néni. — És engedély van hozzá? Tudod te, mekkora büntetéseket szabnak ki mostanában az engedély nélküli építkezésért? Eladod a nyaralót, és még akkor sem biztos, hogy elég lesz. Ráadásul a telked sem valami nagy, Eszterkém. Az én kerítésemtől megvan a három méter? Betartjátok az előírt távolságokat? Mert szólok előre, én nem fogok hallgatni, ha valami nem stimmel. Az unokaöcsém az építésfelügyeletnél dolgozik, csak mondom.
Gábor erre megfordult, és nyugodt léptekkel odament a kerítéshez.
— Jó napot, Katalin néni. Az engedély rendben van. A tervet is egyeztettük. A tűzvédelmi előírásokat szintén figyelembe vettük. Egy barátom építész, ő mindent ellenőrzött, mielőtt bármit lerajzolt volna. Megnézné a papírokat?
Katalin néni arca egy pillanat alatt vörösbe fordult. Nyilvánvalóan nem erre a válaszra számított.
— Na jó, jó — húzta el a száját, és hátrébb lépett. — Majd meglátjuk, mi sül ki ebből. Mert olyan is van ám, hogy az ember felépít valamit, aztán a saját pénzén bonthatja vissza. És különben is nagy a zaj, Eszter. Az unokáim így nem fognak aludni.
— Nem baj — szólalt meg Eszter csendesen, de a hangjából egyszerre eltűnt a remegés. — Az unokái tavaly augusztusban nálam ették a palacsintát, amikor maga elfelejtett nekik ebédet adni. Majd alszanak később.
Katalin néni szorosan összezárta az ajkát, aztán eltűnt a kerítés mögött. Balázs, aki addig a tetőről követte az egész jelenetet, halkan felhorkant, majd újra kézbe vette a kalapácsot. Eszter pedig hirtelen azt érezte, hogy valami rég elfeledett, makacs elszántság árad szét benne. Nem. Ezt az álmát most már nem hagyja elvenni.
A következő két óra különös, ködszerű állapotban telt el számára. Olyan érzése volt, mintha álmodna, Gábor pedig közben gondoskodott róla, hogy egy pillanatra se keveredhessen vissza a munka közepébe.