— Gábor, kik ezek az emberek? Honnan került ide ennyi idegen? — Eszter hangja megremegett, és ösztönösen még erősebben kapaszkodott a fia karjába. Egyetlen rémült gondolat hasított belé: „Eladta. Megkérdezés nélkül túladott a nyaralón, ezek pedig már az új tulajdonosok.” A felismerésnek hitt félelemtől kiszáradt a szája. Elengedte Gábor karját, és dermedten bámult be a saját udvarára.
A friss deszkákból erős fenyőillat áradt. Olyan sűrűn, gyantásan ült meg a levegőben, hogy Eszternek már a kapu felé közeledve viszketni kezdett tőle az orra, most pedig ehhez a szaghoz mészpor és izzadság nehéz párája keveredett. Az udvar tele volt emberekkel. Nem eggyel-kettővel: legalább húszan nyüzsögtek ott, ha nem többen. Férfiak kopott pólóban, poros farmerben, két fiatal nő fóliatekercseket cipelt, valaki létrán állt, egy másik meg egyenesen a tetőn térdelt kalapáccsal a kezében. Az egyik cementes zsákot vonszolt, a másik egy vödörben kavargatott valami fehéres masszát, amelyből csípős mészszag csapott fel. A telek, amely még tegnap is csendes, szomorkás és elhagyatott volt, most úgy zsongott, mint tavasszal egy felbolydult hangyaboly.
— Gábor — szólalt meg Eszter rekedten, alig hallhatóan. — Te is látod ezt? Ha a hátam mögött eladtad a nyaralót, azt soha nem fogom neked megbocsátani. Mondd meg őszintén: ezek idegenek?
— Anya, várj már, miféle új tulajdonosokról beszélsz? — Gábor láthatóan meghökkent. — Hogy jutott ez eszedbe? Ők az én embereim. Mindannyian.
— Az mit jelent, hogy a te embereid? Mi folyik itt? A telefonom a táskámban van, és ha azonnal nem magyarázod el, hívom a körzeti rendőrt.
Valóban a könyökén lógó táskája felé nyúlt. Az ujjai engedetlenül remegtek. Egyszerre zúdult rá minden emlék: a kis ház, amelyet tizenöt éven át toldozott-foltozott; a veranda, amely sosem épült meg, mert hol Gábor taníttatására kellett a pénz, hol az autóhitelre, hol a saját fogpótlása várhatott még egy kicsit, hol a városi lakás linóleumának cseréje maradt későbbre. Mindig minden várhatott. Most pedig ismeretlen emberek tapossák az ő földjét. Az övét. Azt, amit úgy óvott, mintha gyermeket nevelne.
— Anya — Gábor finoman megérintette a vállát. — Hallgass meg. Nem tulajdonosok. Én hívtam őket ide.
Eszter félúton megállt a mozdulatban, táskája a karján himbálózott. Úgy nézett a fiára, mintha most látná először. Harmincöt éves férfi állt előtte, a halántékán már jól kivehető ősz szálakkal, széles vállakkal — azokat tőle örökölte, nem az apjától. A tekintetében nem volt sem félelem, sem pimaszság. Csak valami csendes, nyugodt várakozás.
— Te hívtad őket?
— Én. Anya, ők mind hozzám tartoznak. Van, aki a munkahelyemről jött, van, akit még az egyetemről ismerek, és itt vannak a régi udvarbeli srácok is, akikkel gyerekként fociztam. Emlékszel Balázsra?
Eszter emlékezett Balázsra. Sovány fiú volt, örökké éhes, és gyakran maradt náluk vacsorára, mert otthon, úgy tűnt, nem volt könnyű dolga. Eszter akkoriban mindig kétszer annyit szedett neki, mint másnak, aztán úgy tett, mintha nem venné észre, mennyire zavarban van a gyerek.
— Balázs is itt van?
— Itt. András is, a vörös hajú Márk is, meg Levente, aki a tanúm volt az esküvőn. Szinte mindenki eljött, akit valaha megetettél, anya.
Eszter lassan körbepillantott az udvaron. Hát ezért tűntek neki homályosan ismerősnek ezek az arcok. Az ott, a létrán, biztosan az a fiú volt, akinek annak idején odaadta Gábor régi biciklijét, amikor a családjuk egy szűk társbérletbe költözött. A vödröt cipelő férfi pedig András lehetett, aki kilencedikes korában focilabdával betörte náluk az ablakot; ő akkor sem szidta le, csak megkérte, hogy segítsen új üveget betenni. Felnőttek. Erős kezű, komoly arcú férfiakká váltak. És most deszkákkal, palántákkal, szerszámokkal álltak az ő telkén.
— Miért? — kérdezte Eszter egészen halkan. — Gábor, miért csinálod ezt?
A fia egy darabig nem válaszolt. Aztán óvatosan megfogta a kezét, mintha törékeny üveget érintene, és maga felé fordította.
— Egész életedben erre a nyaralóra gyűjtöttél, anya. Emlékszel, mennyire szeretted volna azt a verandát? Nagyot, elhúzható üvegfalakkal, ahol nyáron teázni lehet, és közben nézni a naplementét. Még egy újságból kivágott képet is kitettél a hűtőre. Úgy tizenöt éve lehetett.
Eszter nagyon is emlékezett. Igen, volt egy ilyen kép. Megsárgult, felpöndörödtek a sarkai, mégsem dobta ki egészen addig, amíg le nem cserélték a hűtőt. Akkor a kivágás valahogy elkallódott, ő pedig lassan szinte megfeledkezett róla. Szinte.
— Akkoriban minden fizetésedből félretettél rá — folytatta Gábor. — Aztán jött az én felvételim, a magántanárok, később pedig az, hogy nekem is lakhatást kellett teremteni.