— A miskolci gyermekhospice javára — tettem hozzá nyugodtan. — A földhivatali bejegyzés már megtörtént. Két hete. Ha nem hiszed, hívd fel a közjegyzőt: Mokshina Erzsébet, benne van a telefonkönyvben.
Olyan csend zuhant a konyhára, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy egy légy újra meg újra nekikoccan az ablaküvegnek.
— Te… csak viccelsz — préselte ki magából Lilla.
— Egyáltalán nem.
— Te odaadtad… idegeneknek… azt a rengeteg pénzt?!
— Nem idegeneknek adtam, hanem haldokló gyerekeknek. Nem pedig egy felnőtt nőnek, akinek az anyja csak akkor jut eszébe havonta egyszer, amikor elfogy otthon a savanyú uborka.
Péter, aki mögötte állt, hirtelen a tenyerébe temette az arcát. Úgy tűnt, legalább ő szégyelli magát. Ha már ebben a családban valakinek még maradt ilyesmi.
— Te beteg vagy! — csattant fel Lilla. — Egy bolond vénasszony! Bíróságra viszlek! Megvizsgáltatlak, hogy beszámítható vagy-e!
Elmosolyodtam. Nem hangosan, csak a szám sarkában.
— Csak tessék, kislányom. Pszichiátriai igazolásom is van. Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy az ügylet előtt intézzük el. Elővigyázatosságból. Tudod, milyen helyzetekre? Pont az ilyenekre.
Nóra, az ügyvéd, szó nélkül elkezdte összeszedni az iratait. Ő értette meg legelőször, hogy itt már nincs mit kaparni.
— Lilla, menjünk — mormolta. — Ezzel… már nem lehet mit kezdeni.
— Ezt a házat pedig — szóltam utánuk, amikor már az ajtó felé indultak — Marcell nevére fogom íratni. Olyan feltétellel, hogy csak tizennyolc évesen léphet a jogaiba. Addig az enyém marad. Ha nyáron el akarjátok hozni hozzám, hozzátok. De emberi módon. Nem úgy, hogy „anya, vedd át a gyereket, mi meg megyünk Törökországba”.
Lilla az ajtóból még visszafordult. Az arca olyan fehér volt, mint a konyhacsempém.
— Te nekem többé nem vagy az anyám.
— Rendben — feleltem. — Te pedig nekem többé nem vagy pénztáros.
Az ajtó bevágódott. Az udvaron felbőgött az autó motorja. Álltam még egy darabig a konyha közepén, aztán visszamentem a tűzhelyhez, és befejeztem a lekvárt. Feketeribizli volt. Egyébként Gábor kedvence.
Eltelt három hónap. Lilla azóta sem keres. Péter néha ír egy-egy rövid üzenetet: „Bocsásson meg nekünk, Mária Petrovna, majd észhez tér.” Marcell az őszi szünetben nálam járt palacsintát sütni. A nagymamájával, vagyis velem. A szülei nélkül. Péter hozta, és ő is vitte haza.
Per nem lett belőle. Lilla nem merte meglépni. Tudja, hogy veszítene: papírok, tanúk, közjegyző, és ami a legfontosabb, Gábor levele, amelyet végül mégis megmutattam. Mokshina Erzsébetnek. Jegyzőkönyv mellett.
A hospice később küldött nekem egy fényképet. Az udvarukon új játszótér épült. A táblán ez állt: „Köszönjük Mária P. M.-nek és Gábor P. M.-nek.”
Kitettem a fotót a hűtőre. Marcell rajza mellé.
A nyaraló pedig áll. Az enyém. Egyelőre az enyém. Az almafák virágba borulnak, a ribizlibokrok teremnek, a kályhában pattog a tűz.
Csakhogy most már magamnak gyújtok be.
El tudják képzelni? Ötvenöt év után először — saját magamnak.