azzal a bűbájos, tanároknak tartogatott mosollyal, amelyre még kislány korában én tanítottam.
— Lilla — néztem fel rá lassan. — Most az egyszer válaszolj őszintén. Azt szeretnéd, hogy Gábor nyaralója hozzám kerüljön, vagy inkább hozzád?
A szobára hirtelen ráült a csend. Péter zavartan megköszörülte a torkát, aztán úgy tett, mintha nagyon fontos dolga akadt volna a telefonján. Nóra pedig buzgón kutatni kezdett egy toll után.
— Anya, ugyan már, neked nem mindegy? — vont vállat Lilla. — Úgyis én öröklöm majd utánad. Minek bajlódnál te ebben a korban adókkal meg papírokkal?
„Ebben a korban.” Ötvenöt éves vagyok, csak szólok. A munkahelyemen még mindig visszahívnak félállásba, mert a fiatalok nem tudnak úgy injekciót adni az öregeknek, hogy ne maradjon utána lila folt.
— Tudod mit? — mondtam halkan. — Gondolkodom rajta. Jövő hétvégéig.
Lilla szája egy vékony vonallá préselődött, de uralkodott magán.
— Rendben. Csak ne húzd sokáig. Az ilyen ügyintézés fél évig is eltarthat.
Miután elmentek, elővettem a tálalószekrényből a saját irataimat. Végigsimítottam az egyik pecsétes lapon, aztán felhívtam Erzsit.
— Erzsikém, volna itt még egy papír, amit el kellene intéznünk.
Ami ezután következett, arra még most is hideg fut végig a hátamon, ha eszembe jut.
Három nappal később Lilla telefonált. A hangja már nem mézes volt, hanem éles és fémes.
— Anya, mindennek utánajártam. Gábor bácsi végrendeletben rád hagyta a nyaralót. Te erről tudtál?!
— Tudtam — feleltem nyugodtan, miközben a lekvárt kevergettem.
— És képes voltál hallgatni róla? Anya, normális vagy te? Ez vagyonokat ér! Magadnak akartad az egészet?
— Lilla. A testvérem nekem szánta. Személyesen. Levéllel együtt.
— Miféle levél? Mutasd meg!
— Nem.
Egyetlen szó volt. Rövid, egyszerű: nem. Azt hiszem, a lányomnak egész életében alig mondtam ki ezt így.
— Te… te megőrültél. Szombaton megyünk. És átíratod rám az egészet. Ahogy egy anya tenné. Egy rendes anya, nem egy önző vénasszony!
A vonal megszakadt.
Nem tagadom, remegett a kezem. Leültem, és sokáig csak néztem kifelé az ablakon. Arra gondoltam, talán mégis én tévedek. Hiszen a gyerekem. A saját vérem. Talán csak…
Aztán eszembe jutott Gábor a kórházi ágyon. Ahogy szorította a kezem, és azt mondta: „Mária, te jó ember vagy. Mindenki kihasznál, de te akkor is jó vagy.”
És abban a pillanatban abbahagytam a reszketést.
Szombaton mindhárman betoppantak: Lilla, Péter és Nóra. A lányom köszönés nélkül lépett be, egyenesen az asztalhoz ment, és lecsapta rá a papírjait.
— Anya, mire vársz még? Írd alá itt meg itt, aztán vasárnapig pakolj ki a nyaralóból. Mostantól az az enyém.
Beletöröltem a kezem a kötényembe. A köntösöm zsebéből elővettem az összehajtott iratot, kisimítottam, és az ő papírhalma mellé tettem.
— Ez meg mi? — szűkült össze Lilla szeme.
— Ez, Lillácskám, ajándékozási szerződés. Tőlem. A szentendrei nyaralóra.
Az arca szinte kipirult az izgalomtól.
— Az én nevemre?
— Nem, kincsem. Miskolcra.