Ettől kezdve már nem mindennapi szükséglet vagy, hanem afféle készenléti szolgálat. Ha a gyerekekre kell vigyázni, ott a nagyi. Ha fasírtot kell gyúrni, ott a nagyi. Ha fizetésig kölcsön kell egy kis pénz, akkor is ott a nagyi — amit egyébként tíz év alatt talán kétszer adtak vissza.
A telkemet, azt a régi nyaralót, amit még a megboldogult férjemmel kezdtünk építgetni, Lilla régóta a sajátjának tekintette. Hát kié lenne, ugye? „Anya, május elsején mennénk, fűtsd már be a szaunát.” „Anya, Marcellt nálad hagynánk egész nyárra.” „Anya, fesd már le Péternek a kerítést, neki nincs rá ideje.”
Én meg nem vitatkoztam. Nem olyan természetű vagyok. Negyven évet húztam le nővérként; ott az ember nem háborúzik, hanem mosolyog, és beadja az injekciót.
Gábor örökségéről Lillának egy szót sem szóltam. Magam sem tudtam volna pontosan megmondani, miért. Valami összerándult bennem. Erzsébeten keresztül intéztem mindent, csendben, feltűnés nélkül. Az iratokat a tálalószekrénybe dugtam, a porcelánkészlet mögé, amit Lilla ki nem állhatott.
Egy hónap sem telt el, amikor megkezdődtek a furcsa telefonok.
— Anya, te tudtad, hogy Gábor bácsinak volt még egy nyaralója?
Megdermedtem a telefonnal a fülemnél. A konyhában álltam, éppen krumplit hámoztam.
— Ezt honnan szeded, Lillám?
— Péter beszélgetett valakivel a munkahelyén, az az ember Szentendrén lakik. Azt mondta, Gábor bácsi telke még mindig nincs rendesen átíratva. Anya, ez örökség! Ezt gyorsan el kell intézni, mielőtt valaki ráteszi a kezét!
A lényeg egyetlen szóban benne volt: „miénk”. Nem az, hogy „a tiéd, anya”. Hanem a miénk.
— Lilla, majd utánanézek.
— Anya, te ezekhez a papírokhoz egyáltalán nem értesz! Majd én elintézem. Csak egy meghatalmazást kell aláírnod nekem, hogy vihessem az örökösödési ügyet. Van egy ügyvéd barátnőm, azt mondja, így a legegyszerűbb.
Na, akkor valami halkan kattanva a helyére került a fejemben. Mint amikor bezár egy páncélszekrény zárja.
Anya vagyok. Ismerem a saját lányomat. Az én nevemben adott „ügyintézési meghatalmazás” arra kellett volna, hogy mindent lerendezzenek, aztán szépen a saját nevükre írassák. Nem vagyok jogász, de negyven év alatt a kórházi folyosókon annyi történetet hallottam, hogy azokból külön tankönyvet lehetett volna írni.
— Jól van, kislányom. Gyere szombaton. Aláírom.
Letettem. Leültem a székre. Néztem magam előtt a félig hámozott krumplit. És hosszú évek óta először nevetni kezdtem — hangosan, egyedül, az üres konyhában.
Szombaton Lilla nem egyedül érkezett. Hozta Pétert, meg az úgynevezett ügyvéd barátnőjét is: egy huszonöt év körüli lányt, éleset, mint a borotva, rajta egy túl szűk kosztümmel.
— Anya, ő Nóra. Segít majd a papírokkal.
Nóra legyezőszerűen terítette szét az iratokat az asztalomon, mintha kártyákat osztana.
— Mária asszony, akkor itt lenne az általános meghatalmazás, itt a hozzájárulás az ügyintézéshez, emitt pedig a lemondó nyilatkozat az elővásárlási jogról…
— És miről is mondanék le pontosan? — kérdeztem lassan, közben a munkától megkeményedett kezemet néztem.
— Hát… ez csak egy technikai papír — vágta rá Lilla, és elővette azt a jól ismert, túl édes mosolyát.