– Valami egyszerűt, mindenféle flanc nélkül – tette hozzá Mária.
Eszter érezte, ahogy a torka elszorul, mintha egy kemény gombóc akadt volna meg benne. Letette a kést a tányér mellé, és arra hivatkozva, hogy hoz még egy kis szószt, kiment a konyhába. A hűtőnek támaszkodott, lehunyta a szemét, és néhányszor mélyen beszívta a levegőt. Az este, amelyre napok óta készült, és amelyet annyira várt, lassan valami kínzó próbatétellé torzult.
Nagy nehezen visszament az étkezőbe, leült a helyére, és gépiesen a villájáért nyúlt. Az étel nem ment le a torkán. Csak nézte, ahogy Mária látványosan eltolja maga elől a tányérját, Krisztina pedig fintorogva kipiszkálja a salátából az uborkadarabokat, a többit pedig megvető mozdulattal félretolja.
– Emlékszel, Gábor, Júlia hogyan főzött? – élénkült fel hirtelen Mária, és a fiához fordult.
Júlia Gábor első komoly barátnője volt, még Eszter előtt. Mária pedig soha nem mulasztotta el, hogy valamilyen formában fel ne hozza a nevét.
– Na, az a lány aztán tudott sütni-főzni. Pitét is, húst is… és milyen levest készített! Az ember megnyalta utána mind a tíz ujját.
– Anya, elég legyen – szólt közbe Gábor fáradtan, már szinte könyörögve.
– Miből legyen elég? Az igazságból? – csattant fel Mária. – A feleséged még egy egyszerű kacsát sem tud rendesen elkészíteni. Hetedik évforduló, és semmi fejlődés.
Krisztina halkan felkuncogott, közben tovább pötyögött valamit a telefonján, mintha az egész jelenet pusztán szórakoztató háttérzaj lenne. Eszter ismét felállt az asztaltól.
– Behozom a desszertet – mondta rekedt, alig hallható hangon.
A konyhában megállt az ablak előtt. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, néhány járókelő sietve haladt a dolgára. A szomszédos lakások ablakaiban meleg fény világított; ott is vacsoráztak talán, talán ott is valami fontos napot ünnepeltek. Csak ott bizonyára senki nem változtatta bírósági tárgyalássá az ünnepet.
Az este hátralévő része nyomasztó, sűrű csöndben telt. Eszter teát töltött, tányérokat szedett össze, újra és újra kiment a konyhába. A vendégek merev arccal ültek, néha odavetettek egymásnak egy-egy rövid mondatot az időjárásról vagy az üzemanyagárakról, de a levegőben ott maradt mindaz, amit kimondtak.
Kilenc óra körül Mária felállt.
– Na, ideje indulnunk.
Az előszobában, miközben magára vette a kabátját, olyan hangerővel szólt oda a férjének, hogy Eszter is jól hallja:
– Útközben majd be kell ugranunk valahová, hogy normálisan megvacsorázzunk. Éhesen megyünk haza.
– Így nem hív az ember vendégeket – tette hozzá Krisztina, miközben a sálját igazgatta. – Legközelebb inkább menjünk étterembe. Ott legalább szakácsok főznek.
István közben morgott valamit arról, hogy régen még tudtak az asszonyok rendesen főzni, aztán elsőként kilépett az ajtón.
Gábor kikísérte őket a liftig. Eszter az előszobából hallotta, hogy halkan magyaráz valamit az anyjának, Mária azonban nem halkította le a hangját:
– Ne védd folyton, Gábor. Én nem rosszindulatból mondom. Csak tudni kell vendéget fogadni.
Amikor végre becsukódott a bejárati ajtó, Eszter mozdulatlanul állt az előszoba közepén. A mellkasában valami emelkedni kezdett. Nem egyszerű sértettség volt, nem is puszta fájdalom. Annál keményebb, tisztább és határozottabb érzés. Bement a nappaliba, végignézett a szinte érintetlen ételekkel megrakott asztalon, az elaludt gyertyákon, a gyűrött szalvétákon.
Gábor sápadtan tért vissza.
– Eszter, kérlek, bocsáss meg nekik. Ők csak…
– Ne – vágott közbe csendesen. – Most ne.
Nekiállt összeszedni a tányérokat. Gábor szó nélkül mellé lépett, és segíteni kezdett. A kacsát, amely fölött Eszter fél napig dolgozott, végül a szemetesbe dobták; egyiküknek sem volt kedve enni belőle. A saláták is ugyanoda kerültek. Csak a kenyeret hagyták meg, azt a bizonyos „nehéz” kenyeret, amelyet Gábor aztán egész héten evett, és minden alkalommal dicsért.
Mire a konyha újra rendben volt, ketten leültek a letörölt, tiszta asztalhoz, egymással szemben.