Eszter töltött magának abból a borból, amelyet Gábor kifejezetten erre az estére választott. Egy darabig csak nézte a pohárban megcsillanó sötétvörös italt, aztán halkan, minden indulat nélkül megszólalt:
– Többé nem hívom meg őket ide.
– Eszter…
– Gábor, kérlek, most hallgass végig. Nem a családoddal van bajom. Tényleg nincs. De ahhoz nem vagyok hajlandó asszisztálni, hogy a saját otthonomban alázzanak meg. Találkozz velük, ahol szeretnél: kávézóban, náluk, egy parkban, akárhol. De ebbe a lakásba nem jönnek többé.
Gábor nem felelt. A kezében forgatta az üres poharat, mintha annak vékony üvegfalán keresné a választ, amit kimondani nem tudott.
– Tudod, mi fáj a legjobban? – folytatta Eszter, és a hangja még mindig nyugodt maradt, bár a nyugalom mögött ott feszült az egész este keserűsége. – Az, hogy én valóban készültem. Nem csak úgy összedobtam valamit. Gondoltam mindenkire. Eszembe jutott, ki mit szeret, ki mit nem eszik meg, kinek milyen szokásai vannak. Próbáltam úgy csinálni, hogy jól érezzék magukat. Ők pedig még csak esélyt sem adtak rá. Úgy léptek be ide, mintha előre eldöntötték volna, hogy minden rossz lesz.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Mindig ilyenek voltak – mondta végül alig hallhatóan. – Gyerekkorom óta ezt ismerem. Anyám bármiben képes volt hibát találni. Ajándék? Miért pont ilyen? Ötös az iskolában? És miért nincs mellé dicséret? Oklevél második helyért? Akkor biztos nem igyekeztem eléggé.
Eszter lassan ránézett.
– És te azt szeretnéd, hogy a gyerekeink ezt lássák?
Gábor teste megfeszült, mintha a kérdés váratlanul érte volna. A gyerekekről gyakran beszéltek: tervezték őket, elképzelték, milyen lesz majd a közös életük velük, néha még neveken is vitatkoztak tréfásan. Most azonban ez a gondolat egészen más súlyt kapott.
– Nem – felelte rövid hallgatás után. – Nem akarom.
Felállt, megkerülte az asztalt, és hátulról átölelte Esztert. Az asszony nem húzódott el. Csak ült mozdulatlanul, a kezét a pohár talpán pihentetve.
– Sajnálom – suttogta Gábor. – Erősebben kellett volna melléd állnom. Határozottabban. Mondanom kellett volna nekik valamit… nem is tudom, pontosan mit, de nem lett volna szabad ennyiben hagynom.
Egy pillanatig csend volt, aztán mintha a saját bűntudata nem engedte volna el, újra megszólalt:
– Tényleg sajnálom. Ki kellett volna állnom érted. Nem csak félig, nem óvatosan. Úgy, hogy megértsék.
Eszter hátranyúlt, és röviden megszorította a karját.
– Próbáltad – mondta halkan. – Csak ők nem figyelnek oda. Nem is akarnak.
Gábor nem válaszolt, de az ölelése szorosabb lett.
– Próbáltad – ismételte Eszter, ezúttal még csendesebben. – De vannak emberek, akikhez a jó szó sem jut el, mert már előre becsukják maguk mögött az ajtót.
Sokáig maradtak így. Nem beszéltek, nem kerestek újabb magyarázatokat. A konyhában még ott lebegett a mosogatószer illata, az ablakon túl pedig lassan elcsendesedett a város. A távoli autók zaja ritkább lett, a lépcsőházban sem csapódott több ajtó, és az este, amely olyan hangosan, sértésekkel és feszültséggel telt, végre lassan lecsendesedett körülöttük.
Később Gábor elengedte Esztert, visszalépett a saját helyére, és töltött magának is egy kevés bort. Felemelte a poharat, de nem ünnepélyesen, inkább óvatosan, mintha egy ígéretet tartana a kezében.
– A mi családunkra – mondta halkan. – Az igazira.
Eszter ekkor, az egész este folyamán először, elmosolyodott. Nem nagy, felszabadult mosoly volt, inkább fáradt és törékeny, mégis őszinte.
Aznap este egy dolgot végérvényesen megértett: a vendégszeretet nem azt jelenti, hogy az embernek tűrnie kell a durvaságot a saját otthonában. Hanem azt, hogy joga van eldönteni, kinek nyit ajtót.