A nappaliban Mária azonnal végigpásztázta a megterített asztalt. A szemöldöke alig észrevehetően felszaladt, de egyelőre nem szólt semmit. Leült oda, ahová Eszter hellyel kínálta, és összekulcsolt kézzel, merev tartással várakozott.
– Anya, apa, köszönjük, hogy eljöttetek – próbálta Gábor oldani a feszültséget. – Eszterrel tényleg nagyon örülünk nektek.
– Látjuk, mennyire – morogta Krisztina, miközben lehuppant velük szemben.
Eszter elkezdte kihordani az ételeket. Először a hideg előételek kerültek az asztalra. Mária a villájával óvatosan felemelt egy falatot a réteges heringsalátából, megszagolta, majd visszatette a tányérra.
– Ez a hal nem friss – jelentette ki tárgyilagos hangon.
– Ma reggel vettem – mondta Eszter halkan.
– Akkor becsaptak.
István töltött magának egy pohár töményet, egyetlen szó nélkül lehajtotta, még csak koccintást sem javasolt az évfordulóra. Krisztina közben a tányérját fényképezte, hosszan igazgatva a megfelelő szöget.
– Infogramra megy – közölte, bár senki sem kérdezte, aztán már pötyögött is valamit a telefonján.
István némán evett, legfeljebb néha biccentett Gábornak, amikor a fia a munkájáról próbált beszélgetést kezdeményezni. Eszter érezte, ahogy a várva várt ünnepi hangulat lassan szétfolyik, akár a vaj a forró serpenyőben.
– A kenyeret ti sütöttétek? – kérdezte Mária, miközben letört belőle egy apró morzsányi darabot.
– Igen, reggel dagasztottam be – felelte Eszter.
– Kicsit nehéz. Túl sok élesztő kerülhetett bele.
Eszter az ajkába harapott. A receptet grammra pontosan követte, a kenyér könnyű lett, levegős, ropogós héjjal. Gábor már két szeletet jóízűen megevett belőle, de most a harmadikkal a kezében hirtelen mozdulatlanná dermedt.
A vacsora tetőpontjának a kacsa készült. Eszter csendes tekintetek kereszttüzében hozta be a tálat. A ropogósra sült, aranybarna bőr megcsillant a gyertyafényben, a narancs és a rozmaring illata pedig betöltötte a szobát.
– Kacsa? – Mária felvonta a szemöldökét. – Egy egyszerű hétköznapon?
– Ma van az évfordulónk – emlékeztette Gábor.
– Évforduló az, amikor templomi esküvő is volt, vagy legalább valami rendes szertartás. Így csak aláírtatok egy papírt, ennyi.
– Anya, muszáj ezt? – Gábor arca elvörösödött.
– Mi rosszat mondtam? Az igazat. Ráadásul a kacsa kifejezetten zsíros hús, nekem meg magas a koleszterinem.
– Nekem is – helyeselt István, noha Gábor alig egy hete mesélte, milyen jó étvággyal ette végig a sertésszeleteket az évzáró céges vacsorán.
Ekkor hangzott el az a bizonyos mondat, amely beleszúrt a levegőbe.
– Ezt mi nem fogjuk megenni.
Mária eltolta maga elől a tányért. István oldalra pillantott a feleségére, aztán ő is letette a villáját.
Krisztina felkuncogott, és felemelte a telefonját. A kamera halk kattanása tisztán hallatszott. Eszter látta, ahogy a lány gyorsan beír valamit.
– Krisztina, mit művelsz? – szakadt ki Gáborból.
– Kiteszem sztoriba. Azt írtam hozzá: „Amikor meghívnak ünnepelni, de nincs mit enni” – válaszolta Krisztina, majd kaján mosollyal az anyjára nézett.
Mária elégedetten hümmögött.
– Miért, csak az igazat írja. A kacsa olyan, mint a cipőtalp, a saláták ízetlenek. Már azon gondolkodom, nem kellene-e inkább pizzát rendelni.
– Anya! – Gábor hangja élesen csattant. – Eszter egész nap készült, mindent maga főzött!
– Az igyekezet még nem eredmény – jegyezte meg bölcsnek szánt nyugalommal István, miközben újabb pohárral töltött magának.
– Előre meg kellett volna kérdezni, mit eszünk meg – magyarázta Mária. – Én például francia salátát kértem volna.