Márk felemelte a tekintetét. Harag nem látszott benne. Inkább valami riadalomféle ült a szemében — valódi, ösztönös félelem, nem megjátszott sértettség.
— Te tényleg bíróságra vinnéd ezt?
— Én azt akarom visszakapni, ami az enyém — felelte Nóra higgadtan. — Hogy ez milyen úton történik meg, az már rajtad múlik.
Erzsébet másnap reggel jelentkezett. Nem üzent előre, nem kérdezte, alkalmas-e az időpont, egyszerűen telefonált. Nóra felvette.
— Nóra — szólalt meg az anyósa, de a hangja most egészen más volt, mint amit Nóra megszokott tőle. Eltűnt belőle az a magabiztos fölény, amellyel korábban bármelyik helyiségbe képes volt bevonulni. — Beszélnünk kellene. Személyesen.
— Hallgatom.
— Nem telefonon.
Ugyanabban a belvárosi kávézóban találkoztak, ahol korábban is. Erzsébet ezúttal nem a szürke kabátjában érkezett, hanem egy egyszerű blézerben, táska nélkül. Valahogy kisebbnek tűnt, mint máskor, mintha nemcsak a kabátját, hanem a régi fölényét is otthon hagyta volna.
Leült, és egy borítékot tett az asztalra.
Nóra ránézett, de nem nyúlt hozzá.
— Mi van benne?
— Egymillió-kétszázezer forint — mondta Erzsébet. Nem kapta el a tekintetét, de a szeméből hiányzott az a megszokott ravaszkás csillanás. — Jelenleg ennyit tudtam előteremteni. A többit is visszafizetem. Részletekben. Márk is… beleegyezett.
Nóra néhány másodpercig hallgatott.
— Miért most?
Erzsébet válla alig észrevehetően megereszkedett.
— Mert Gábor tegnap levelet küldött Márknak. Pontosan felsorolta benne, milyen jogi következményei lehetnek ennek az egésznek. — Elhallgatott egy pillanatra. — Nem akarom, hogy bírósági ügy legyen belőle. A nagyobbik lányomnak van egy kisfia. Nem szeretném, ha ez az egész… érted.
— Értem — mondta Nóra.
Csak ekkor vette fel a borítékot, és eltette a táskájába.
— A fennmaradó összegről írásos megállapodás készül. Gábor elküldi majd az ütemezést. Ha akár egyszer is csúszás lesz, nem lesz több egyezkedés, megyünk a bíróságra.
Erzsébet bólintott. Némán. Amióta Nóra ismerte, most fordult elő először, hogy egyetlen fölösleges mondatot sem tett hozzá semmihez.
A válást két hónap múlva mondták ki. Márk egyetlen ponton sem próbált vitatkozni; úgy tűnt, Gábor levele pontosan azt a hatást érte el, amire szükség volt. Aláírt mindent, amit elé tettek, aztán visszaköltözött az anyjához — oda, ahonnan igazából soha nem is szakadt el teljesen.
Nóra az ablaknál állt a lakásában. Most már valóban az övé volt, minden idézőjel és magyarázkodás nélkül. A ház előtti udvart nézte. Márk autója egy órája gördült ki onnan. Nem sok holmit vitt magával: ruhákat, a laptopját, néhány könyvet, pár apróságot. A lakás szinte ugyanúgy nézett ki, mint korábban. Csak a levegő változott meg benne. Könnyebb lett. Szabadabb.
A telefon halkan jelzett. Katalin írt, röviden, minden bevezető nélkül, ahogy szokta:
„Hogy ment?”
Nóra visszaüzent:
„Rendben. Köszönöm, hogy akkor írtál.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Sok szerencsét. Most már csak előre.”
Nóra elmosolyodott, csendesen, inkább csak magának. Letette a telefont az ablakpárkányra, és kiment a konyhába vizet forralni. Ezúttal rendes teát készített. Nem kapkodva, nem kötelességből, hanem mert kedve volt hozzá. Aztán leült az ablak mellé, és két kézzel átfogta a bögrét.
Odakint zúgott a város. Az élet ment tovább — végre a saját ritmusában, tisztán, egyedül az övé volt.
Erzsébet pontosan a megállapodás szerint törlesztett. Minden hónap elsején érkezett az utalás, percre pontosan. Gábor egyszer megjegyezte, hogy ilyen fegyelmezett pontosságra többnyire csak az igazán megijedt emberek képesek. Nóra nem vitatkozott vele.
Márk fél évvel később munkát talált. Rendes állást, fizetéssel, beosztással, felelősséggel. Nóra egy közös ismerőstől hallotta, teljesen véletlenül. Nem érzett semmit. Nem volt benne káröröm, de megkönnyebbülés sem. Tudomásul vette, mintha egy régen lezárt táblázat utolsó, jelentéktelen sorát látná viszont.
Nóra táblázatai pedig mindig rendezettek voltak.
Eltelt egy év.
Nóra ugyanabban a belvárosi kávézóban ült. Nem szándékosan választotta ezt a helyet, egyszerűen útba esett, és a kávé is mindig jó volt. Vele szemben Gábor ült, de már nem ügyvédként. Inkább úgy, mint valaki, akivel kellemes ebéd közben beszélgetni.
Nem hirtelen történt semmi, nem volt benne nagy dráma vagy túlzó fordulat. Először csak hivatalos megbeszélések voltak. Aztán egyszer szóba kerültek a könyvek. Később Gábor megkérdezte, lenne-e kedve megnézni vele egy kiállítást a Műcsarnokban. Nóra gondolkodott egy kicsit, majd azt felelte: lenne.
— Ma nagyon elmerengtél — jegyezte meg Gábor, miközben az étlapot nézte.
— Csak számolok — mondta Nóra.
— Mit?
— Egy éve még az előszobában álltam, és azt mondtam a férjemnek, hogy megszüntetem a közös számlát. — Halvány mosoly jelent meg az arcán. — Akkor úgy éreztem, valaminek a vége. Közben kiderült, hogy inkább a kezdete volt.
Gábor a szemüvege fölött nézett rá.
— Jó kezdet?
— Jó — felelte Nóra egyszerűen.
Erzsébet utolsó törlesztése három héttel korábban érkezett meg. Pontosan határidőre, mint mindig. A tartozás ezzel teljesen lezárult. Nóra meglátta a banki értesítést, megnézte az összeget, aztán nyugodtan eltette a telefont. Nem érzett diadalt. Csak egy pont volt egy mondat végén — egyértelmű, megérdemelt pont.
Márkról azt beszélték, hogy megint találkozgat valakivel. Nóra nem kérdezett rá a részletekre. Az már nem az ő története volt.
Az övé itt zajlott: ennél az asztalnál, jó kávé mellett, egy olyan emberrel szemben, aki egyszer ebéd közben megkérdezte, éppen milyen könyvet olvas, és nem vágott közbe, amíg válaszolt.
Apróságnak tűnhet.
De éppen ezekből az apróságokból áll össze az, amit az ember úgy nevez: a saját élete.