— Mit akarsz elérni? — kérdezte végül Erzsébet halkan. Már nem volt a hangjában az a korábbi, édeskés „Nórácskám”.
— Azt, hogy tudja: mindennel tisztában vagyok. — Nóra összecsukta a mappát. — És azt is szeretném, ha elmagyarázná Márknak, hogy mindenkinek jobb lenne, ha békésen rendeznénk ezt. Mert ha bíróságra kerül az ügy, ezek az iratok is odakerülnek.
Erzsébet sokáig nem felelt. Csak nézte őt, mintha most látná először igazán. Aztán egészen csendesen, furcsa árnyalattal a hangjában megszólalt. Nem harag volt benne, inkább valami kelletlen elismerés.
— Alábecsültelek.
— Igen — bólintott Nóra. — Nem maga az első.
Márk délután háromkor hívta. Nóra az irodában ült, a monitoron számok sorakoztak előtte, amikor rezegni kezdett a telefonja.
— Anyám mindent elmondott — kezdte Márk. A hangja feszült volt, mintha túl szorosra húzott dróton beszélne.
— Rendben.
— Nóra, tudnánk normálisan beszélni? Ezek nélkül a papírjaid nélkül?
— Tudunk. Csakhogy attól a papírok még nem fognak eltűnni.
Hosszú hallgatás következett.
— Te tényleg el akarsz válni?
Nóra az ablak felé fordult. Odakint ment tovább a város: emberek siettek valahová, a szemközti iroda bejáratánál valaki nevetett, autók gördültek el az utcán. Egy teljesen hétköznapi nap. Egy teljesen hétköznapi élet, amelyben az övé már régen nem volt az.
— Márk, az elmúlt három évben akár egyszer is megkérdezted tőlem, hogy vagyok? Nem azt, hogy mi lesz vacsorára. Nem azt, hogy hol a pénz. Hanem azt, hogy mi van velem. Mi történik bennem. Mire lenne szükségem.
A vonal túlsó végén csend maradt.
— Pontosan — mondta Nóra. — Este beszélünk.
Azzal letette.
Csakhogy estére, amikor már éppen indulni készült az irodából, üzenet érkezett. Nem Márktól. Egy ismeretlen számról. Mindössze három szó állt benne:
„Találkoznunk kell.”
Nóra megállt a folyosó közepén. Újra elolvasta. Aztán visszaírt:
„Ki maga?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Márk első felesége.”
Nóra lassan kifújta a levegőt. Hát így álltak.
Kiment az épületből, megállt az autója mellett, és néhány másodpercig csak bámult maga elé. Végül bepötyögte a választ:
„Holnap. Küldjön címet.”
Mert ha Márknak volt egy első felesége, és erről ő soha egyetlen szót sem szólt, akkor az a történet, amelyet Nóra a sajátjának hitt, egészen más alakot öltött. Hosszabb volt. Sötétebb. És jóval nyugtalanítóbb, mint addig gondolta.
Márk első feleségét Katalinnak hívták.
Másnap találkoztak egy apró kávézóban, a debreceni Nagyerdő közelében. Katalin reggel nyolckor küldte át a címet, minden körítés és magyarázkodás nélkül. Nóra megérkezett, és azonnal felismerte: negyven körüli nő volt, rövid hajjal, nyugodt tekintettel. Olyan ember benyomását keltette, aki már túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy bármin igazán meglepődjön.
Nem vesztegették az időt udvariaskodásra.
— Véletlenül hallottam rólad — mondta Katalin, miközben két kézzel fogta a teásbögréjét. — Egy közös ismerős említett. Sokáig gondolkodtam, írjak-e. Aztán arra jutottam, hogy igen. Mert nekem annak idején senki sem szólt.
Katalin története rövidebb volt, de fájdalmasan ismerős. Három év házasság. Közös számla. Márk szinte a kezdetektől nem dolgozott rendesen: mindig akadt magyarázat, ok, átmeneti nehézség, valami ígéret, hogy majd hamarosan minden megváltozik. Erzsébet rendszeresen felbukkant, és sosem üres kézzel érkezett — mindig hozott magával egy újabb kérést, egy újabb gondot, egy újabb sürgős szükséget. A pénz pedig halkan, észrevétlenül szivárgott el, egészen addig, amíg Katalin egyszer le nem ült, és végig nem számolta.
— Beadtam a válókeresetet — mondta. — Nem nagyon tiltakozott. Szerintem akkor már kinézte magának a következőt.
Nóra hallgatta, és különös érzés terjedt szét benne. Nem düh volt. Nem is önsajnálat. Inkább hideg, éles tisztánlátás. Mint amikor az ember sokáig néz egy elmosódott képet, aztán egyszer csak beáll az élesség, és minden részlet a helyére kerül.
— Visszafizetett bármit? — kérdezte.
— Nem. — Katalin szája sarkában keserű mosoly jelent meg. — De őszintén szólva nem is számítottam rá. Elmentem, és újrakezdtem. — Egy pillanatra elhallgatott. — Te viszont más helyzetben vagy. Azt mondtad, vannak papírjaid. Ez számít. Remélem, végigviszed.
Még körülbelül egy órát ültek ott. Amikor elváltak, nem hangzottak el nagy szavak. A bejáratnál csak biccentettek egymásnak, mintha mindketten pontosan értenék, hogy ennél többre most nincs szükség. Nóra azonban még sokáig ült az autóban, mielőtt egyáltalán elindította volna a motort.
Márkkal még aznap este került sor a beszélgetésre.
Más volt, mint három évvel korábban. Nóra azonnal észrevette. A konyhaasztalnál ült, nem nyomkodta a telefonját, nem játszotta el, hogy halaszthatatlanul elfoglalt. Egyszerűen csak várt. Már ez önmagában szokatlan volt.
— Tudtál Katalinról? — kérdezte elsőként.
— Most már tudok.
Márk végighúzta a tenyerét az arcán. Fáradt mozdulat volt, majdnem őszinte, és éppen ettől vált különösen visszataszítóvá.
— Régen történt. Nem gondoltam, hogy fontos elmondani.
— Érdekes gondolkodásmód — felelte Nóra. — Nem tartottad fontosnak megemlíteni az első házasságodat. Nem tartottad szükségesnek megmagyarázni az anyádnak küldött utalásokat. Az sem tűnt lényegesnek, hogy az elmúlt két évben komolyan dolgozz. Úgy látom, elég hosszú azoknak a dolgoknak a listája, amelyeket te nem tartasz fontosnak.
Márk nem szólt semmit.
— Márk, beadom a válókeresetet. Gábor már készíti az iratokat. — Nóra hangja nyugodt maradt, szinte tárgyilagos, minden színpadias él nélkül. — A lakás az enyém, ezen nincs mit vitatni. Az autó szintén az enyém. Közös vagyonunk lényegében nincs, mert amit a házasság alatt szereztünk, azt én kerestem meg.
— Nóra…
— Hadd fejezzem be. Az anyádnak utalt pénzek külön ügyet jelentenek. Három év alatt hárommillió-háromszázhatvanezer forintról beszélünk. Gábor szerint van alapja annak, hogy ezt a közös pénz elherdálásaként kezeljük. Mehetünk bíróságra. Vagy megegyezhetünk békésen.