A vonal másik felén olyan mély hallgatás támadt, hogy Nóra szinte hallani vélte, ahogy az anyósa lázasan rakosgatja össze magában a darabkákat.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz — szólalt meg végül Erzsébet. Óvatosan. Túlságosan is óvatosan ahhoz képest, mintha valóban semmi takargatnivalója nem lett volna.
— Dehogynem tudja — felelte Nóra nyugodtan. — Holnap délben találkozunk. Elküldöm a kávézó címét.
Azzal bontotta a hívást.
Márk a konyha ajtajában állt, és úgy bámulta a feleségét, mintha most látná életében először. Talán tényleg így is volt. Az a Nóra ugyanis, akit ő ismert — a kényelmes, türelmes, hallgatag Nóra — az imént eltűnt. A helyén pedig egy olyan nő állt, aki egyenesen nézett rá, harag nélkül, higgadtan. És ez sokkal ijesztőbb volt, mint bármilyen kiabálás.
— Nóri, várj már, beszéljük ezt meg normálisan…
— Holnap — vágta rá Nóra. — Ma még el kell mennem valahová.
Leemelte a kabátját a fogasról, kikerülte Márkot és a kezében szorongatott chipses zacskót, majd kilépett a lakásból.
Hová mész? — Márkban csak későn formálódott meg a kérdés. Addigra az ajtó már becsukódott.
Nóra lement az udvarra, beszállt az autójába — a saját autójába, amelyet ő vett, a saját pénzéből —, és elindult a belváros felé. Debrecen központjában, a Piac utca egyik irodaházában várt rá valaki, akivel egy héttel korábban már röviden egyeztetett telefonon. Egy ügyvéd. Méghozzá jó ügyvéd. Családjogi ügyekre szakosodott.
Mert Nóra nem egyszerű veszekedésre készült.
Olyan beszélgetésre készült, amely után mindhármuk élete más irányt vesz.
Az ügyvéd meglepően fiatalnak tűnt, legfeljebb harmincöt éves lehetett. Vékony keretes szemüveget viselt, és olyan ember benyomását keltette, aki nem pazarolja a szavakat: röviden, pontosan, tárgyilagosan beszélt. Gábor Pálnak hívták. Az irodája kicsi volt, puritán, minden fölösleges díszítés nélkül: íróasztal, néhány szék, polcok irattartókkal. Semmi hivalkodó tekintélyeskedés. Nórának ez az első pillanatban rokonszenves lett.
Kiterítette az asztalra a kinyomtatott papírokat. Bankszámlakivonatok, átutalások dátumai, összegek. Három év gondosan rendszerezett táblázatokba foglalva.
Gábor Pál csendben lapozta végig az iratokat. Aztán levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
— Mióta gyűjti ezeket?
— Hét hónapja — mondta Nóra.
— Értem. — Az ügyvéd visszatette a szemüvegét. — A lakás kinek a nevén van?
— Az enyémen. Még a házasság előtt vettem, a szüleim pénzéből.
— Az autó?
— Szintén az én nevemen van. A hitelt is én fizettem ki.
Gábor Pál röviden bólintott, kommentár nélkül. Feljegyzett valamit a noteszébe.
— Erzsébet, a férje édesanyja, rendszeresen kapott pénzt. A férje a közös számláról utalt, amelyre döntően az ön fizetése érkezett. Ezt a banki kivonatokkal lehet igazolni. A kérdés az, mit szeretne elérni a végén.
Nóra egy másodpercig hallgatott.
— Azt akarom, hogy minden tiszta legyen. Nem akarok mocskolódást, nyilvános cirkuszt a bíróságon. De több illúziót sem.
— Válás?
— Igen.
A szó nyugodtan hagyta el a száját. Nem remegett bele a hangja, nem kellett előtte levegőt vennie. Kimondta, és abban a pillanatban úgy érezte, mintha valami belül végre a helyére került volna. Mintha hónapok óta cipelt volna egy súlyos táskát, és most először letehette volna a földre.
Mire hazaért, már este kilenc felé járt az idő. Márk a konyhában ült, és a telefonját bámulta. A chipses zacskót addigra felbontotta, a kóla is nyitva állt mellette. Nem kérdezte meg, hol volt Nóra. Ez is beszédes volt. Régebben legalább úgy tett, mintha érdekelné.
Az éjszaka némán telt. Egy ágyban feküdtek, mégis olyanok voltak, mint két idegen egy vonatfülkében: mindketten a saját szélükre húzódtak, és egyikük sem szólt a másikhoz.
Reggel Nóra kelt fel elsőként. Főzött kávét — csak magának —, aztán elindult dolgozni.
A kávézó, ahová az anyósát hívta, a „Patrik” nevet viselte. Csendes hely volt a belvárosban, távol a fölösleges zajtól. Az asztalok között bőven hagytak helyet, nem zsúfolták tele a termet. Nóra tíz perccel korábban érkezett, kiválasztott egy sarokasztalt, és rendelt egy americanót.
Erzsébet pontosan délben lépett be. Világosszürke kabát volt rajta, a kezében pedig az a táska, amelyet Nóra azonnal felismert: ugyanaz a bőr darab, amelyet két éve állítólag „ajándékba” kapott, természetesen a közös számláról kifizetett pénzből. Akkor Nóra nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Most viszont ránézett, és csak annyit gondolt: milyen beszédes apróság.
Az anyósa körbepillantott, és amikor meglátta Nórát, valami mosoly és aggodalom közötti arckifejezést erőltetett magára. Leült vele szemben, a kabátját sem vette le — úgy viselkedett, mint aki csak pár percre ugrott be, és bármikor távozhat.
— Nórácska, tegnap nagyon rám ijesztettél. Mit jelentsen ez a hárommillió-háromszázhatvanezer? Biztos vagyok benne, hogy valami félreértésről van szó.
— Nem, Erzsébet. Ez nem félreértés. — Nóra kinyitotta a magával hozott mappát, és néhány lapot az asztalra tett. — Itt vannak az utalások. Dátumok, összegek, közlemények: „segítség anyának”, „anya kérte”, „sürgős anyának”. Három év anyaga.
Erzsébet lenézett a papírokra. Aztán lassan felemelte a tekintetét.
— A fiam támogatta az édesanyját. Ebben nincs semmi rendkívüli.
— A felesége pénzéből támogatni az édesanyját is ilyen természetes? — kérdezte Nóra egyenletes hangon, anélkül, hogy felemelte volna. — Mert Márk saját pénze azon a számlán gyakorlatilag nem volt. Egyáltalán nem.
Erzsébet arcán valami alig észrevehetően megmozdult. Csak egy pillanatnyi rezdülés volt, mint egy hajszálrepedés, amelyet az ember csak akkor vesz észre, ha nagyon figyel.
— Te most túldramatizálod ezt.
— Elemző vagyok, Erzsébet. Én nem túldramatizálok. Én számolok.
Csend ült közéjük. A pincér közben kihozta Erzsébet kávéját; az asszony szinte gépiesen rendelte meg korábban, anélkül, hogy belenézett volna az étlapba. Most két kézzel fogta körbe a csészét, mintha attól remélné, hogy felmelegszik.