— Tudod mit, Márk? — szólalt meg Nóra az előszobában, kezében a telefonnal. — Menj a jó messzire az anyukáddal együtt.
Nem kiabált. Nem tört ki belőle hisztéria, nem remegett a hangja. Inkább fáradt nyugalom volt benne, olyan, amellyel az ember végre kimond valamit, amit már túl régóta forgat magában. Márkot éppen ez a higgadtság rémítette meg jobban, mint bármilyen ordítás tette volna.
A fogas mellett állt, kabátban, épp csak hazaesve az utcáról. Az arca még piros volt a hidegtől, egyik kezében bolti szatyor lógott. Mereven nézte a feleségét, aztán a zacskó lassan lecsúszott az ujjairól, és a padlón kötött ki.
— Mi van?
— Az van — felelte Nóra, és a köntöse zsebébe süllyesztette a telefont. — Ma megszüntettem a közös számlánkat. Mindent levettem róla. A saját pénzem felett mostantól én rendelkezem. Végleg.
Márk arca kifakult. Nem azonnal, csak pár másodperc múlva, amikor a mondat értelme lassan eljutott hozzá. Úgy elsápadt, hogy az orrán ülő szeplők külön-külön kirajzolódtak, mintha valaki odapöttyözte volna őket.
Pedig ez az egész, mint a rosszul végződő házasságok történetei általában, egészen szépen indult.
Nóra Sokolova huszonnyolc évesen ment férjhez. Márk kedves volt, megnyerő, folyékonyan beszélt, és úgy tűnt, képes figyelni a másikra. Vagy legalábbis ügyesen eljátszotta, ami az elején majdnem ugyanaz. Egy logisztikával foglalkozó cégnél dolgozott menedzserként. Nem keresett valami fényesen, de tartotta a látszatot.
Nóra egy pénzügyi vállalatnál volt vezető elemző. Tisztességes fizetést kapott, a bónuszok is rendszeresen érkeztek. Az esküvő után nyitottak egy közös számlát: „a családnak”, „a jövőre”, „így egyszerűbb”. Nóra a bevétele nagyobb részét oda utalta. Márk a sajátjából kevesebbet tett bele, de akkor ez nem tűnt problémának. Nóra többet keresett, ő kevesebbet, viszont együtt voltak — legalábbis így hangzott a magyarázat.
Az első másfél évben nem történt semmi feltűnő. Aztán Márkot „leépítették”. Elkeseredett, egy hónapig állást keresett, majd még egy hónapig, aztán valahogy egyre kevésbé vette komolyan a dolgot. Felbukkantak homályos „projektek”, „tárgyalások”, „lehetőségek”. Amikor Nóra kérdezni próbált, kitérő válaszokat kapott, de olyan magabiztos hangsúllyal, mintha ő tolakodna bele valamibe, amihez semmi köze.
A közös számláról közben folyt a pénz. Nóra eleinte nem nézte, mire. Később viszont elkezdte figyelni. És minél alaposabban ellenőrizte a tételeket, annál hidegebb lett belül.
Az anyósát Erzsébetnek hívták. Alacsony, éles szemű asszony volt, és olyan módon beszélt, hogy bármelyik mondatát utólag arra lehessen fordítani, amerre neki éppen kényelmes. A szomszéd kerületben lakott, hívatlanul is beállított, leült teázni, majd szinte mindig vitt magával valamennyi pénzt. Hol „gyógyszerre kellett”, hol „a rezsi csúszott meg”, hol pedig az hangzott el: „Márkocskám megígérte, hogy segít, te ezt biztosan megérted, Nórácska.”
Nórácska értette. Nem rögtön, de idővel nagyon is.
Egy napon véletlenül meglátta Márk telefonján az egyik üzenetet. A készülék kijelzővel felfelé hevert, a beérkező sor magától felvillant. Erzsébet írta a fiának: „Átutaltad? Jó. Ő nem tud róla? Ügyes vagy.”
Nóra akkor egyszerűen visszatette a telefont oda, ahol volt. Egyetlen szót sem szólt. Kiment a konyhába, és sokáig állt az ablak előtt.
Azután számolni kezdett. Nem felületesen, hanem rendesen: táblázatokkal, kivonatokkal, dátumokkal. Kiderült, hogy Márk három év alatt több mint 3 200 000 forintot utalt át az anyjának. A közös számláról. Nem a saját pénzéből — abból akkorra már szinte semmije sem maradt.
— Ezt nem csinálhatod meg csak úgy, hogy fogod, és lezárod a számlát — mondta Márk az előszobában. Furcsa volt a hangja: nem dühös, inkább tanácstalan. Még nem fogta fel, mekkora bajban van. Azt hitte, ez is csak egy veszekedés, amit ki lehet várni.
— Már megtettem — közölte Nóra. — Az utolsó két havi fizetésem volt rajta. A te pénzedből egyetlen forint sem.
Na ekkor sápadt el igazán.
Mert ez olyan igazság volt, amelyet ő maga soha nem mondott ki hangosan. Abban a lakásban élt, amelyet még az esküvő előtt Nóra szüleinek pénzéből vettek. Azt az ételt ette, amelyet Nóra fizetéséből vásároltak. Azzal az autóval járt, amelyre Nóra vette fel a hitelt, és amelyet végül ő is törlesztett le. A ruháit illetően Nóra nem vezetett külön listát, de ha belegondolt…
— Ez a mi közös pénzünk — préselte ki magából Márk, és annyi megszokás, annyi belenőtt természetesség volt ebben a mondatban, hogy Nóra egy pillanatra majdnem megsajnálta. Majdnem.
— Nem, Márk. Az az én pénzem volt, amelyre megengedtem, hogy azt mondd: a miénk.
A bolti szatyor még mindig a földön állt. Kikandikált belőle egy üveg kóla meg egy csomag chips. Nóra ránézett, és arra gondolt, hogy Márk ezt valószínűleg abból az apróból vette, ami a reggel az éjjeliszekrényről elvett kétezer forintból megmaradt. Az ő éjjeliszekrényéről.
Erzsébet húsz perccel később telefonált. Nóra meglátta a nevet a kijelzőn, és felvette. Három év óta először nem nehéz gyomorral nyúlt a hívásért, hanem valami metsző kíváncsisággal: vajon most mit fog mondani?
— Nóra, beszélnünk kell — kezdte az anyósa olyan hangon, mint aki fejben már eldöntötte a beszélgetés kimenetelét. — Márk nagyon feldúlt. Én megértem, hogy köztetek most feszültség van, de a családot óvni kell.
— Erzsébet, ráér ma?
Csend lett.
— Hogy érti ezt?
— Szeretnék találkozni magával. Személyesen. Van valami, amiről már rég beszélnünk kellett volna. — Nóra rövid szünetet tartott. — Hárommillió-háromszázhatvanezer forintról, például.