De mostantól tisztábban fogunk játszani. Mindenki külön intézi a saját kiadásait. A rezsit felezzük, mivel Márk is itt lakik. A tisztítószereket, az élelmiszert, az internetet, mindent felírunk. Az ön személyes költségei pedig, Erzsébet, nem tartoznak a mi háztartásunkhoz.
Az anyósa kihúzta magát a széken.
— Ezt mégis hogy érted?
— Úgy, hogy ha Márk támogatni akarja önt, akkor azt a saját részéből tegye. Nem a közös kasszából, és főleg nem úgy, hogy az én befizetéseim pótolják ki.
— Hogy merészeled számon tartani, mennyit segít a fiám az anyjának?
— Pontosan ugyanúgy, ahogy az imént ön számolgatta a fürdőszobában lévő tégelyeimet.
A konyhára hirtelen sűrű csend telepedett. Még Márk levegővétele is elhalkult, pedig az előbb még idegesen fújtatott.
Erzsébet felkapta a táskáját a mellette álló üres székről.
— Márk, hallod te egyáltalán, milyen hangon beszél ez velem? Az anyáddal?
— Anya…
— Ne anyázz itt nekem! — csattant fel, és élesen a fia felé fordult. — Férfi vagy te, vagy mi? A saját otthonodban raknak helyre!
Nóra lassan felvonta a szemöldökét.
— Kinek az otthonában?
Márk arca egy árnyalattal fakóbb lett. Nem látványosan, de Nóra észrevette. Erzsébet is látta, csak a makacssága nem engedte, hogy visszakozzon.
— A családi otthonában! Hiszen itt él!
— Igen, itt él — bólintott Nóra. — De a lakás tulajdonosa én vagyok. Ez nem sértés, hanem tény. És ha ma már úgyis az őszinte megfogalmazások estéjét tartjuk, akkor ne tegyünk úgy, mintha ez a lakás a házasságkötés után egyszer csak magától megjelent volna.
Erzsébet ujjai rágörcsöltek a táska fülére.
— Szóval mostantól ezzel fogsz hencegni?
— Nem hencegek. Csak meghúzom a határokat. Ön bejött az én lakásomba, leült az én asztalomhoz, és elkezdte méricskélni, mennyire vagyok hasznos a fiának. Akkor most én is megnézem, nekem mennyire kényelmes ez a helyzet.
Márk végighúzta a tenyerét az arcán.
— Nóra, elég legyen. Mindannyian fel vagyunk húzva.
— Nem, Márk. Az anyád volt felhúzva, amikor élősködőnek nevezett. Én most teljesen nyugodt vagyok.
És ez igaz volt. Nórában valami hidegen, szinte tárgyilagosan rendeződött össze, mint amikor az ember egy kellemetlen, de elkerülhetetlen megbeszélésre készül. Már nem akarta magyarázni magát. Nem akart bizonygatni semmit. Csak világosan látta a helyzetet. Mintha valaki lehúzott volna róla egy vastag, nehéz takarót, amely alatt túl sokáig ült mozdulatlanul, levegő után kapkodva.
— A mai naptól kezdve — folytatta — nem vásárolok „mindenkinek” élelmiszert előzetes megbeszélés nélkül. Nem fizetem ki az autóddal kapcsolatos kiadásaidat arra hivatkozva, hogy majd később elrendezzük. Nem vállalom át teljes egészében a rezsit, ha te éppen elfelejtetted. És nem fogadok el megjegyzéseket olyan embertől, aki a mi költségeinkbe nem száll be, mégis valamiért ellenőrnek képzeli magát.
Erzsébet hirtelen felpattant.
— Én hazamegyek. Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni.
— Rendben — felelte Nóra. — A holmija az előszobában van.
Az anyósa a fiára nézett. Láthatóan arra várt, hogy Márk megállítsa, rendre utasítsa a feleségét, visszaállítsa a régi rendet. Márk azonban hallgatott. Még mindig az asztal mellett állt, és úgy meredt a számlákra, mintha idegen levelek lennének, amelyek tévedésből kerültek a kezébe.
— Márk, kikísérsz? — kérdezte Erzsébet.
— Mindjárt, anya.
— Nem mindjárt. Most.
Nóra ekkor felvette az asztalról a kulcscsomót, és lefejtett róla egy kulcsot.
Márk összevonta a szemöldökét.
— Mit csinálsz?
— Visszaveszem azt a pótkulcsot, amit anyádnak adtál.
Erzsébet úgy szorította magához a táskáját, mintha abban rejtegetné a bizonyítékot.
— Az csak vészhelyzetre volt!
— A vészhelyzet véget ért.
— Én az anyja vagyok! Ha szükséges, bemehetek a fiamhoz.
— A fiához igen. De ez az én lakásom. Az én engedélyem nélkül ide többé senki nem jön be.
Erzsébet arca vörös foltokban kezdett égni. A pír egyenetlenül terült szét az arcán, csúnyán, indulatosan. Végül belenyúlt a táskájába, előrántotta a kulcscsomóját, és az asztalra dobta a kulcsot. A fém élesen koppant a fán.
— Tessék. Fulladj meg a lakásoddal együtt.
— Ne dramatizáljon, Erzsébet. Csak visszaadott egy kulcsot, ami nem az öné.
Márk megrándult, mintha közbe akarna szólni, de Nóra előbb nézett rá. A férfi végül nem mondott semmit.
Amikor az ajtó becsukódott Erzsébet mögött, a lakásban furcsa, szokatlan némaság maradt. Márk lekísérte az anyját a liftig, majd néhány perc múlva visszatért. Nórát a konyhában találta. A nő éppen visszarendezte a számlákat a mappába. Minden mozdulata pontos volt, kimért, óvatos. Egyetlen papír sarka sem gyűrődött meg.
— Miért kellett ezt így? — kérdezte Márk.
Nóra nem nézett fel.
— Pontosan mire gondolsz?
— Anyám előtt. Ezt később is meg lehetett volna beszélni.
— Ő előtted beszélt rólam. Nekem miért kellett volna kivárnom valami alkalmasabb pillanatot?
— Csak aggódik értem.
Nóra becsukta a mappát, és csak akkor emelte rá a tekintetét.
— Te pedig kiért aggódsz?
Márk nem válaszolt rögtön. Megdörzsölte az orrnyergét, odament az ablakhoz, aztán visszafordult az asztalhoz. Régebben Nóra ettől meglágyult volna. Odalépett volna hozzá, megfogta volna a kezét, és azt mondta volna, hogy mindketten fáradtak, majd holnap nyugodtabban átbeszélik. De ma nem fáradtságot látott rajta. Hanem azt a régi, jól ismert szokást, hogy kitérjen a válasz elől.
— Én nem gondolom, hogy élősködő vagy — mondta végül Márk.
— De hagytad, hogy ezt kimondják rám.
— Nem akartam balhét.
— Ezért inkább azt választottad, hogy engem alázzanak meg?
Márk kellemetlenül elfintorodott.
— Te mindent túl élesen veszel.
Nóra röviden felnevetett. Nem vidáman. Inkább úgy, mintha egy hirtelen, keserű hang szakadt volna ki belőle.
— Milyen kényelmes mondat. Először csendben végignézed, ahogy rólam beszélnek, aztán közlöd, hogy túl érzékeny vagyok.
— Jó, hibáztam. Elég?
— Nem.
Márk meglepődött.
— Hogyhogy nem?
— Úgy, hogy az, hogy kimondod: „hibáztam”, önmagában kevés. Nekem tettek kellenek.
A férfi leült az asztalhoz, és félretolta az anyja által ott hagyott jegyzetfüzetet.
— Miféle tettek?
— Holnaptól valóban mindenki rendezi a saját részét. Összeírom a lakáshoz tartozó kötelező kiadásokat. A felét te fizeted. Az élelmiszert megveszed magadnak, vagy előre beszállsz a közös listába. Ha támogatni akarod az anyádat, támogasd. De ne úgy, hogy utána én fedezem a vállalásaidat.
— Most komolyan azt akarod, hogy úgy éljünk, mint két lakótárs?
— Nem. Azt akarom végre látni, hogy házasságban élünk-e, vagy én csupán egy kényelmi szolgáltatás vagyok számodra.
Márk ujjai megfeszültek az asztallapon. Nem az ajkát szorította össze, hanem az ujjait. Olyan erővel, hogy az ujjpercei kifehéredtek.
— Megalázol.
— Nem, Márk. Csak megszüntetem azt az ingyenes gondoskodást, amit ti ketten az anyáddal pofátlanságnak neveztetek.
Ez pontosan célba talált. Márk elhallgatott.
Aznap éjjel ugyanabba az ágyba feküdtek, mégis mintha egy keskeny, láthatatlan fal húzódott volna közéjük. Márk sokáig forgolódott, aztán kiment a konyhába vizet inni. Nóra hallotta, ahogy kinyitja a szekrényt, kivesz egy poharat, majd visszajön. Korábban megkérdezte volna, minden rendben van-e. Most nem kérdezett semmit.
Reggel Nóra korábban kelt. Megnyitotta a banki alkalmazást, átnézte az utolsó levonásokat, és egy papírlapra táblázatba rendezte a közös kiadásokat. Nem írta oda a fizetéseket. Nem hasonlítgatta, ki mennyit tudna vállalni. Csak a tényeket sorolta: rezsi, internet, élelmiszer, háztartási cikkek, apróbb javítások, vízrendelés.
Amikor Márk kilépett a konyhába, a lista már az asztalon feküdt.
— Ez meg mi? — kérdezte.
— Az új rendszerünk.
Felvette a lapot, végigfutott rajta a tekintete. Az arca fokozatosan változott: először hitetlenkedés jelent meg rajta, aztán bosszúság, végül tanácstalanság.
— Még a mosogatószert is felírtad?
— Igen. Az sem terem magától.
— Nóra, ez nevetséges.
— Nevetséges az volt, amikor tegnap az anyád az én személyes dolgaimat számolgatta. Ez ma egyszerűen csak korrekt.
Márk visszatette a papírt az asztalra.
— Én nem fogok egy papírlap szerint élni.
— Akkor mondj egy másik megoldást.
— A normális megoldás az lenne, ha elfelejtenénk a tegnapi beszélgetést.
Nóra töltött magának kávét. A kávéfőzőt a mosogatóba tette, a csészét a kezébe fogta, és csípőjével az asztal szélének támaszkodott.
— Nem.
Ez az egyetlen rövid szó erősebben hatott, mint bármilyen hosszú magyarázat. Márk úgy nézett rá, mintha csak abban a pillanatban értette volna meg: Nóra most nem alkudozik.
A következő napok váratlanul nehéznek bizonyultak számára.
Korábban hazajött, kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle bármit, amihez kedve volt. Most az egyik polcon ott állt egy doboz, rajta felirat: „Nóra”. Nem bosszúból. Egyszerűen azért, hogy ne legyen félreértés. A közös élelmiszerek külön helyre kerültek, de csak akkor jelentek meg, amikor Márk átutalta a maga részét.
Régebben csak odavetette:
— Be kellene ugrani venni valamit az autóhoz, majd visszaadom.
És Nóra fizetett, mert így gyorsabb volt, kevesebb magyarázkodással járt. Most azonban nyugodtan azt felelte:
— A te autód. Intézd te.
Korábban Erzsébet esténként bármikor telefonálhatott azzal, hogy:
— Holnap benézek hozzátok, unom magam otthon.
Most viszont Nóra nem kezelte többé kész tényként az ilyen bejelentéseket, hanem higgadtan jelezte, hogy a látogatásról előbb egyeztetni kell.