— Szóval én élősködő vagyok? Rendben. Akkor innentől mindenki a saját részét fizeti — mondta Nóra nyugodtan.
Mire ezt kimondta, már éppen eleget hallott.
Aznap a szokásosnál korábban ért haza. A lépcsőházban nedves cipők szaga keveredett az első emeleten folyó felújítás friss festékillatával. Felment a saját szintjükre, kinyitotta a lakás ajtaját, és már szólni akart a férjének, amikor megtorpant az előszobában.
A konyha felől beszéd hallatszott.
— Márk, te férfi vagy, neked fel kellene fognod, ki ül a nyakadon ebben a házban — mondta Erzsébet asszony, az anyja. — Nem vagyok vak. Te húzod az igát, ő meg csak szépen vonul ide-oda, és eljátssza, hogy mennyire elfáradt.
Nóra lassan levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. A kulcsait most nem dobta le a kis szekrényre, ahogy máskor szokta, hanem a tenyerébe szorította. A hideg fém kellemetlenül belevágott az ujjaiba, de mégsem engedte el.
— Anya, kérlek, ne kezdd megint — felelte Márk fáradt hangon. — Nálunk minden rendben van.
— Rendben? — Erzsébet asszony úgy horkant fel, mintha ez a szó különösen mulatságos volna. — Nekem ne magyarázz. Látom én, ki cipeli haza az ennivalót, ki tartja rendben az autót, ki segít az anyjának, ki fizette a felújítást.
Nóra szeme kissé összeszűkült. A felújítás emlegetése különösen tetszett neki. A lakást ugyanis még az esküvő előtt rendbe hozatta. A saját pénzéből, a saját elképzelései szerint. Márk akkoriban legfeljebb annyiban vett részt benne, hogy segített kiválasztani a fürdőszobai csempét, és háromszor elment átvenni a kiszállítást. Erzsébet asszony történeteiben azonban mindez, úgy látszik, már a fia hőstetteként szerepelt.
— Ő is hozzáteszi a magáét — mondta Márk bizonytalanul.
Nem állt ki érte. Nem háborodott fel. Csak odavetett egy mondatot, mintha nem az anyját akarná rendreutasítani, hanem egyszerűen lezárná a kellemetlen témát.
— Hozzáteszi? — Erzsébet asszony halkabbra fogta a hangját, ettől azonban a szavai még bántóbbnak tűntek. — Mivel? A szép tégelyeivel a fürdőszobában? A folyton érkező csomagjaival? Nézd már meg, mennyi mindene van. Ma ezt vesz, holnap azt. Aztán még ő kérdezi, miért vagy fáradt. Hát persze, hogy az ember elfárad, ha valaki a nyakán él.
Nóra lassan végigment a folyosón, és megállt a konyhaajtóban. Nem lépett be azonnal. Végig akarta hallgatni. Nem azért, mert jólesett neki. Egyszerűen hosszú idő után először úgy döntött, nem ment meg senkit a kínos helyzetektől.
Az asztalnál Márk és Erzsébet asszony ültek. Előttük közüzemi számlák, egy bolti blokk és egy füzet feküdt, amelybe az anyósa a nagy, határozott betűivel jegyzetelt valamit. Mellette toll hevert. Erzsébet asszony mindig szeretett számolgatni, különösen akkor, ha más pénzéről volt szó.
— Nem azt mondom, hogy rossz ember — folytatta az anyósa. — Csak nevén kell nevezni a dolgokat. Valaki ebben a lakásban más költségén él.
Ekkor Nóra belépett.
Először Erzsébet asszony nézett fel. Az arca egy pillanatra megnyúlt, de csak egyetlen másodpercig. Aztán gyorsan kihúzta magát, mintha semmi különös nem történt volna. Márk hirtelen hátrafordult. Az ujjai azonnal rácsúsztak a füzetre, mintha el akarná takarni, mi áll benne.
— Nóra, már itthon vagy? — pattant fel a székről. — Mi csak éppen… beszélgettünk…
— A kiadásokról — segített neki Nóra.
A hangja egyenletes volt. Túlságosan is egyenletes. Márk ettől a szokásosnál sűrűbben pislogott, és hirtelen azt sem tudta, hová tegye a kezét.
— Ugyan, semmiség az egész — vágta rá gyorsan. — Anya csak aggódik. Ismered őt.
Nóra Erzsébet asszonyra emelte a tekintetét. Az asszony állta a pillantását, de az ujjai észrevehetően közelebb húzták a blokkot a füzethez.
— Szóval én élősködő vagyok? Rendben. Akkor innentől mindenki a saját részét fizeti — mondta Nóra higgadtan.
Az anyósa kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Márk egy lépést tett a felesége felé.
— Nóra, várj. Félreértetted.
— Pontosan értettem — felelte. — Csak eddig úgy tettem, mintha nem hallanám meg az ilyesmit.
Márk halványan elmosolyodott, mintha arra számítana, hogy az egészből mindjárt egy megszokott családi szóváltás lesz. Nóra azonban nem kiabált. Nem csapkodta az ajtót. Nem követelt bocsánatkérést. Odament az asztalhoz, magához húzta a füzetet, és maga felé fordította.
Az első oldalon ez állt: „Élelmiszer, lakás, autó, anya, apróságok.” Az „apróságok” alatt Erzsébet asszony több tételt is felsorolt: kozmetikumok, házhoz szállítás, kávézók, ruhák.
Nóra végigfuttatta a szemét a listán. A szája sarka megrezdult, de mosolynak ezt aligha lehetett volna nevezni.
— Erzsébet asszony, mióta vezeti a krémeim és rúzsaim nyilvántartását?
— Én ugyan nem vezetek semmit — igazította meg az anyósa a kardigánját a mellén. — Csak beszélgetünk. A családi kiadásokat érteni kell.
— Akkor értsük meg őket — tette vissza Nóra a füzetet az asztalra. — De teljes egészében. Ne csak abból az irányból, amelyik önnek kényelmes.
— Nóra, ne csináld — szólalt meg Márk halkan.
A nő felé fordult.
— Miért ne? Amikor a hátam mögött olyan embernek neveznek, aki más pénzén él, az rendben van? De ha azt javaslom, számoljunk tisztességesen, akkor hirtelen nem kell?
Márk félrenézett. Erzsébet asszony ezt észrevette, és rögtön új erőre kapott.
— Senki nem nevezett téged semminek a hátad mögött. Te hallottál egy darabot egy beszélgetésből, és most jelenetet rendezel.
— Nem, jelenetet még nem rendezek — Nóra letette a kulcsait az asztalra. — Egyelőre csak ismertetem az új szabályokat.
Kiment a szobába, elővett a fiókból egy irattartó mappát, majd visszatért a konyhába. Márk láthatóan még jobban megfeszült. Nagyon jól ismerte azt a mappát. Abban tartotta Nóra a lakás papírjait, a befizetett számlákat, a garancialeveleket, a gépek szerződéseit és mindent, amit évek óta gondosan gyűjtögetett.
A lakás Nóráé volt. Nem a férje ajándékozta neki, nem közösen vették, és nem rokonokra íratták „biztonság kedvéért”. Még a házasság előtt örökölte a nagyanyjától, majd a törvényes hat hónap letelte után átvette az örökséget. Utána hosszú ideig dolgozott azon, hogy a lakásból valóban otthon legyen. Amikor Márk az esküvő után hozzá költözött, Nóra semmi különöset nem várt el tőle. Csak azt, hogy normálisan részt vegyen a közös életükben.
Az első hónapokban Márk valóban kivette a részét. Bevásárolt, állta a háztartási költségek egy részét, magától ajánlotta fel a segítségét. Aztán lassan minden megváltozott.
Először csak elfelejtette átutalni a pénzt a közüzemi számlákra. Később azt mondta, majd legközelebb rendezi. Aztán kiderült, hogy Erzsébet asszonynak gyógyszerekre kell segítség, utána egy utazásra, később új hűtőre, majd megint valami másra. Nóra nem vitatkozott. Nem az bántotta, hogy a férje támogatja az anyját. Az zavarta, hogy ez a támogatás egyre gyakrabban a közös háztartásuk rovására ment, miközben az anyósa részéről egyre kevesebb volt a hála.
Erzsébet asszony mind sűrűbben jelent meg náluk. Képes volt kinyitni a hűtőt, és végigmérni, milyen élelmiszer van benne. Bement a fürdőszobába, és megjegyezte, ha új krémet látott. Megkérdezte, minek Nórának második pár téli cipő, amikor az első még egészen jó állapotban van. A fiához ugyanakkor soha, semmilyen kérdése nem volt.
Ha Márk drága alkatrészt rendelt az autójához, az anyja csak ennyit mondott:
— Egy férfinak rendben kell tartania a technikát.
Ha viszont Nóra vett magának egy kabátot, ezt hallgathatta:
— Manapság a nők szeretik kényeztetni magukat, aztán csodálkoznak, hogy elfogy a pénz.
Eleinte Nóra tréfával ütötte el az ilyen megjegyzéseket. Később már arra sem vette a fáradságot. Úgy gondolta, nem érdemes konfliktust szítani. Biztos volt benne, hogy Márk pontosan látja, hol az igazság.
Most kiderült, hogy vagy nem látja, vagy úgy tesz, mintha nem látná.
— Itt vannak az elmúlt hónapok közüzemi számlái — Nóra elővett néhány bizonylatot. — Az én kártyámról lettek befizetve. Itt az internet. Szintén az én fizetésem. Itt a mosógép vásárlása, miután a régi tönkrement. Ezt is én álltam. Itt pedig a loggia felújításához rendelt anyagok kiszállítása, amelyet, ha jól hallottam, Márk fizetett.
Márk hirtelen felkapta a fejét.
— Én segítettem!
— Átvetted a szállítmányt, mert én dolgoztam — nézett rá Nóra harag nélkül, de olyan egyenesen, hogy a férfi ismét elhallgatott. — Ez segítség. Nem fizetés.
Erzsébet asszony az ujjaival dobolni kezdett az asztalon.
— És most mi lesz? Papírokkal akarod megalázni a férjedet?
— Nem. Tényekkel fogom megvédeni magam.
— Tényekkel? — prüszkölt az anyósa. — És ki cseréli ki itthon a villanykörtéket? Ki foglalkozik az autóval? Ki cipeli fel a szatyrokat?
Nóra röviden bólintott.
— Remek. Ezt is felírhatjuk. Villanykörték, szatyrok, autó. Csak azt se felejtsük el, hogy az autó Márk sajátja, én alig használom. A szatyrokban lévő élelmiszert pedig többnyire én veszem meg, legfeljebb nem minden alkalommal ő cipeli fel őket az emeletre.