— Márk itthon lesz? — kérdezte Nóra higgadtan.
— Mi az, nélküle már be sem engedsz? — háborodott fel Erzsébet mindjárt az első ilyen alkalommal.
— Nem erről van szó. Csak nem egyeztettünk látogatást.
— Értem. Szépen ellenem fordítottad a fiamat.
— A fia felnőtt ember. Ha van saját véleménye, nem lehet csak úgy befolyásolni.
Erzsébet erre egyszerűen lecsapta a telefont.
Márk egy órával később értesült a beszélgetésről. Természetesen az anyja hívta fel először, és úgy adta elő az egészet, mintha Nóra téli hidegben az utcára lökte volna.
— Anya azt mondja, gorombán beszéltél vele — kezdte Márk, alighogy belépett az ajtón.
Nóra éppen a bevásárlást pakolta szét. Szó nélkül kivett egy zacskó rizst a szatyorból, betette a szekrénybe, aztán csak ezután fordult felé.
— Azt mondtam neki, hogy előzetes megbeszélés nélkül ne jöjjön fel a lakásomba.
— Ezt lehetett volna kedvesebben is.
— Lehetett volna. Ahogy azt is lehetett volna finomabban mondani, hogy élősködő vagyok. Mégsem sikerült.
Márk nehézkesen leült a székre.
— Mostantól minden beszélgetésnél ezt fogod elővenni?
— Nem. Csak akkor hozom fel, amikor úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna.
A férfi fáradt mozdulattal az arcába temette a kezét.
— Én nem ehhez vagyok szokva.
— Én pedig ahhoz nem akarok többé hozzászokni, hogy egyszerre legyek kényelmes nektek és bűnös is.
Ez bosszantotta Márkot a legjobban. Nóra nem rendezett jelenetet. Nem csapkodott tányérokat, nem dobta ki azonnal, nem hívogatta látványosan a barátnőit a szeme láttára, és nem csinált színházat a konfliktusból. Egyszerűen átrendezte a szabályokat. Nyugodtan, következetesen, lépésről lépésre.
Egy hét múlva Márk maga ment el bevásárolni. Két szatyorral tért haza, hosszasan rakosgatta ki a holmikat az asztalra, majd bizonytalanul megkérdezte:
— Ez most közösnek számít, vagy az enyém?
Nóra végignézett az élelmiszereken.
— Ha azt szeretnéd, hogy közös legyen, felírjuk a listára.
Márk sóhajtott.
— Akkor írjuk fel.
Nóra némán elővett egy lapot. Márk sorolta, mit vett, ő pedig jegyzetelt. Nem gúnyolódott, nem mosolygott diadalmasan, még csak nem is éreztette, hogy győzött. Ettől Márknak még kellemetlenebb lett. Jobban örült volna, ha Nóra odaszúr neki valamit. Akkor megsértődhetett volna. Így viszont kénytelen volt szembenézni egy nagyon egyszerű ténnyel: az otthoni élet nem az ő nagyvonalú hétvégi gesztusain nyugodott, hanem rengeteg apró, állandó teendőn, amelyeket korábban nem is tekintett munkának.
A második héten Erzsébet előzetes jelzés nélkül megjelent.
Nóra otthon volt. A szobában ült a laptop előtt, amikor matatást hallott az ajtó felől. Először azt hitte, Márk ért haza a szokásosnál hamarabb. Aztán a kulcs nem fordult el a zárban. Valaki újra próbálkozott, ezúttal erősebben.
Nóra kiment az előszobába, és belenézett a kukucskálóba.
Erzsébet állt a folyosón. Az egyik kezében táska volt, a másikban egy régi kulcs. Nyilván ugyanaz, amelyet soha nem adott vissza. Vagy amelyből korábban másolatot csináltatott.
Nóra kinyitotta az ajtót, de a biztonsági láncot fennhagyta.
— Erzsébet, mit csinál?
Az anyósa hirtelen elrántotta a kezét a zártól.
— Ó, hát itthon vagy. Azt hittem, nincs senki.
— És ezért megpróbálta kinyitni az ajtót?
— A fiamhoz jöttem.
— Márk nincs itthon.
— Akkor megvárom.
— Nem.
Erzsébet arca megnyúlt.
— Hogyhogy nem?
— Úgy, hogy meghívás nélkül nem jön be a lakásba.
— Te már tényleg teljesen… — kezdte az asszony, de elharapta a mondatot, amikor észrevette, hogy Nóra nem dühösen nézi, hanem figyelmesen, tisztán. — Én Márk anyja vagyok.
— Én pedig a lakás tulajdonosa.
— Már megint itt tartunk!
— Valójában sosem léptünk túl rajta. Az előbb éppen olyan kulccsal próbálta kinyitni az ajtómat, amelynek nem is szabadna magánál lennie.
Erzsébet ökölbe zárta a kezét a kulcs körül.
— Micsoda ügyet csinálsz belőle. Régen ez nem volt probléma.
— Régen nem tudtam, hogy fölösleges személynek tartanak a saját otthonomban.
Ekkor kinyílt a szomszéd ajtó. Az ötödikről Ilona néni nézett ki, idős, de feltűnően élénk asszony, aki minden lakót ismert, és valamilyen csodával határos módon mindig akkor bukkant fel, amikor a helyzet a legélesebbé vált.
— Minden rendben van maguknál? — kérdezte.
Nóra le sem vette a tekintetét Erzsébetről.
— Igen, Ilona néni. Valaki régi kulccsal eltévesztette az ajtót.
Erzsébet arca lángba borult.
— Ne szégyeníts meg a szomszédok előtt!
— Akkor ne próbáljon idegen ajtót nyitogatni.
Az anyósa megfordult, és elindult a lift felé. A táskája nekiütődött az oldalának, de nem állt meg. Nóra becsukta az ajtót, levette a láncot, ráfordította a zárat, majd azonnal felhívott egy lakatost. Nem tett feljelentést, nem kezdett hosszú magyarázkodásba. Egyszerűen zárat cseréltetett.
Amikor Márk este meglátta az új kulcsot, megkeményedett az arca.
— Lecseréltetted a zárat?
— Igen.
— Nélkülem?
— Az ajtómat is nélkülem próbálták kinyitni. Így legalább megvan az egyensúly.
— Az anyámról beszélsz.
— Én pedig az ajtómról.
Márk kiment a konyhába, aztán visszajött, majd újra ugyanabba az irányba indult. Nóra látta ezt a céltalan járkálást, de nem szólt rá.
— Felfogod, mennyire megbántódott? — kérdezte végül.
— Az bántotta meg, hogy nem tudott engedély nélkül bejönni.
— Csak meg akart várni engem.
— Az én lakásomban. Úgy, mintha én nem is léteznék.
Márk a tenyerével rácsapott az ajtófélfára. Nem nagy erővel, de a hang élesen csattant.
— Te mindent háborúvá változtatsz!
Nóra közelebb lépett hozzá. Nem annyira, hogy sarokba szorítsa, de éppen eléggé ahhoz, hogy Márk ne a folyosónak beszéljen, hanem végre rá nézzen.
— Nem, Márk. A háború akkor kezdődött, amikor te és az anyád úgy döntöttetek, hogy az én részemet nem kell észrevenni, a határaimat arrébb lehet tolni, a hallgatásomat pedig beleegyezésnek lehet venni.
Márk válaszolni akart, de megszólalt a telefonja. A kijelzőn ez állt: „Anya”. Rápillantott Nórára, majd felvette.
Erzsébet hangja kihangosítás nélkül is tisztán hallatszott.
— Kisfiam, én többé be nem teszem hozzátok a lábam. Örüljön csak a feleséged, elérte, amit akart. Az anyádat elkergette, a kulcsot elvette, a zárat lecserélte. Nemsokára téged is kirak az ajtón.
Nóra nyugodtan kinyújtotta a kezét.
— Add ide a telefont.
— Minek?
— Szeretném a szemed előtt elmondani, hogy később ne legyen belőle újabb átköltött változat.
Márk néhány pillanatig habozott, aztán átadta a készüléket.
— Erzsébet, én nem kergettem el magát. Nem engedtem be egy olyan lakásba, ahová meghívás nélkül próbált bejutni. A kettő nem ugyanaz. Márk ott és akkor találkozhat magával, ahol és amikor akar. De az én otthonom többé nem terep ellenőrzésekre, számonkérésekre és váratlan betoppanásokra.
— Nahát, hogy kinyílt a szája! — fulladozott az asszony a felháborodástól. — Hallod ezt, kisfiam?
— Hallom, anya — mondta Márk halkan.
Nóra visszaadta neki a telefont.
Ezután Erzsébet napokig nem mutatkozott, de a csend csalóka volt. Más módszerre váltott. Esténként felhívta Márkot, és hosszan beszélt vele. A férfi ezek után mindig feszültebb lett, apróságokba kötött bele, és megpróbálta Nórát valamivel megszúrni.
— Mondd csak, ez a krémed megint közös kiadás? — kérdezte egyszer, amikor meglátott egy tégelyt a fürdőszobában.
Nóra a tükörből nézett rá.
— Nem. Ahogy a te borotvahabod sem az. A különbség csak annyi, hogy én nem tárgyalom ki a tiédet.
Márk zavartan elhallgatott, majd kiment.
Máskor így szólt:
— Lehet, hogy lassan külön polcot is zárra kéne tenned a hűtőben.
Nóra rátette a fedőt az ételesdobozra.
— Ha kérdés nélkül elveszel belőle, megfontolom.
— Megváltoztál.
Nóra felé fordult.
— Nem. Csak már nem vagyok kényelmes.
A hónap végén jött a legérdekesebb pillanat, amikor elérkezett a közös költségek rendezése. Nóra letette Márk elé a listát. A férfi kézbe vette, végigfutotta, majd összevonta a szemöldökét.
— Miért ilyen sok?
— Mert az élet nem csak a hétvégi szatyraidból áll.
Márk sorra nézte a tételeket. Rezsi, internet, víz, háztartási cikkek, élelmiszer, apró javítás a fürdőben, izzók. Semmi fölösleges. Sem női holmi, sem Nóra személyes kiadása nem szerepelt rajta.
— Nem gondoltam, hogy ennyi jön ki — mondta már jóval halkabban.
— Tudom.
— Miért nem szóltál korábban?
Nóra letette a tollat.
— Szóltam. Te mindig azt mondtad, majd később megbeszéljük.
Márk lesütötte a szemét. Ez volt a kedvenc mondata arra, hogy a felelősséget valami ködös jövőbe tolja. Most viszont ez a jövő megérkezett egy papírlap formájában.
— Átutalom — mondta végül.
— Rendben.
Nem azonnal utalt. Előbb kiment az erkélyre, telefonált valakinek, aztán visszajött. Nóra nem kérdezte, kivel beszélt. Kisvártatva a telefonja röviden jelzett. A pénz megérkezett.
Ezt követően Márk napokig csendes volt. Nem gyengéd, nem bűnbánó, hanem egyszerűen csendes. Úgy figyelte Nórát, mintha azt próbálná kideríteni, hol található rajta a régi engedékenység kapcsolója. Csakhogy ilyen kapcsoló nem volt. Csak egy nő volt, aki sokáig úgy tett, mintha minden rendben volna, most pedig felhagyott ezzel.
Két hét elteltével azonban Márk váratlanul ő hozta szóba a folytatást.