A hívást ő szakította meg. Csak akkor vette észre, milyen görcsösen markolta a telefont, amikor már elnémult a kijelző. Az ujjai fájtak. Dóra benézett a szobába.
— Na?
— A kacsa legyőzte a családi rendet.
— És ő?
— Azt kérte, menjek haza, és csak legyek ott. Mint valami dísztárgy. Úgy látszik, nélkülem nem elég ünnepélyes az asztal.
— Sírsz?
— Nem. Még nem. Majd később, amikor sorra kerül.
Azon az éjszakán Eszter alig hunyta le a szemét. Nem azért, mert bizonytalan lett volna. Kétsége egyáltalán nem maradt. Inkább valami feneketlen fáradtság ült rá, olyan mély, mintha nem két év alatt gyűlt volna össze benne, hanem egész gyerekkora óta hordozta volna. Újra meg újra visszhangzott a fejében, amit Gábor az anyjáról és a szegénységről mondott. Eszébe jutott a saját anyja, a régi konyha, a margarétás viaszosvászon, a leves csirkefarhátból, meg azok az esték, amikor elment az áram, és gyertyafénynél vacsoráztak. Nem romantikából, hanem mert elmaradásuk volt a számlákkal. Nehéz volt, igen. De nem volt megalázó. Gábor mellett viszont állandóan szégyenkeznie kellett: az üres hűtő miatt, a szétkopott csizmája miatt, a saját ingerültsége miatt, és amiatt is, hogy nem tud elég hálás lenni azért, amit a férje „családnak” nevez.
Reggel üzenet érkezett Gábortól:
„Anya hamarabb elment. Apa végig hallgatott. Anya azt mondta, hálátlan vagy.”
Eszter nem válaszolt.
Egy órával később újabb üzenet jött:
„Ne haragudj. Elragadtattam magam. Este találkozzunk.”
Aztán még egy:
„Nem tudtam, hogy te ezt ennyire komolyan veszed.”
Erre már csak ennyit írt vissza:
„Nem is akartad tudni.”
Három nappal később Eszter kivett egy szobát Ilonánál, egy város széli családi házban. A munkahelyére negyven percet kellett buszoznia, de a szoba tiszta volt: vaságy, szekrény, egy udvarra néző ablak. Reggelente a szomszéd kakasa üvöltött odakint, mintha személyes sértésnek venné, hogy a környéket hivatalosan már városnak nevezik.
Ilona gyakorlatiasan fogadta.
— A férje tette ki?
— Én jöttem el.
— Jól tette. Teát kér?
— Kérek.
— A pénz pontosan érkezzen, férfiakat nem hozunk fel, a fürdőben a haját mindenki maga után szedi össze. Sírni szabad, csak ne túl hangosan, mert gyenge a szívem.
— Igyekszem.
— Az már valami. Maga a harmadik elvált lakóm. Az első visszament a férjéhez, a második hozzáment egy villanyszerelőhöz, a harmadik egyelőre maga. Vegyes a statisztika, de túl lehet élni.
Gábor minden este telefonált. Eleinte ingerülten, aztán panaszos hangon, később már majdnem gyengéden.
— Eszter, vettem ennivalót a lista szerint. Teljesen hétköznapi dolgokat. Csirkét, krumplit, almát. Látod? Felfogtam.
— Vettél magadnak ételt. Üdv a felnőtt életben.
— Ne gúnyolódj. Így is borzasztóan érzem magam.
— Nekem is borzasztó volt. Csak közben még salátát is kellett szeletelnem.
— Beszéltem anyával. Azt mondta, lehet, hogy tényleg túlzásba estem.
— A „lehet” azoknak a kedvenc szava, akik százezer forinttal lépték túl a józan ész határát.
— Eszter, komolyan mondom, vissza akarok mindent csinálni.
— Én meg nem akarok visszamenni abba, ahonnan egyszer már kijöttem.
— De hát család vagyunk.
— A család ott kezdődik, hogy ketten vannak benne. Nálunk hárman ültünk mindig: te, én, meg a félelmed, hogy anyád csalódni fog benned. Ráadásul közülünk ő evett a legjobban.
— Nagyon kegyetlen vagy.
— Nem. Csak végre pontosan fogalmazok.
Egy hét múlva Gábor megjelent a szalon előtt, ahol Eszter dolgozott. A bejáratnál álldogált egy szupermarketes csokorral: három rózsa, celofán, műanyag szalag. Eszter a műszak végén kilépett, meglátta őt, és fáradtan kifújta a levegőt.
— Gábor, ne leselkedj itt rám.
— Normálisan szeretnék beszélni veled. Nem telefonon.
— Akkor beszélj.
— Beülünk valahová?
— Nem. Kimerültem. Mondd itt.
— Az utcán?
— Te mindig szeretted, ha mások is látják, milyen jól megy nekünk.
A férfi arca megrándult.
— Eszter, én tényleg nem értettem, hogy neked ez ekkora ügy. Azt hittem, csak zsörtölődsz, mint általában a feleségek.
— Köszönöm ezt a mélyreható elemzést a női lélekről.
— Jó, hülye voltam. Rendben? Féltem attól, hogy a szüleim azt gondolják, nem boldogulok. Apám egész életemben azt hajtogatta: „Egy férfi úgy éljen, hogy az anyjának ne kelljen szégyenkeznie miatta.” Én csak ezt próbáltam teljesíteni.
— A felesége meg piruljon a kasszánál, amikor nem fogadja el a kártyát.
— Megváltozom.
— Miben?
— Meg foglak kérdezni. Nem költök nagyobb összegeket nélküled. Megmondom a szüleimnek, hogy átlagos keretből élünk. Mindent elmondok nekik.
— Mikor?
— Hát… legközelebb.
— Pontosan. Mindig legközelebb. És most mit mondtál?
— Azt, hogy válságban vagyunk.
— Anyagilag vagy házasságilag?
— Mindkettő.
— És miért kerültünk válságba?
— Mert félreértettük egymást.
Eszter erre akaratlanul is elmosolyodott.
— Mi? Gábor, te szórtad el a pénzt. Te parancsolgattál. Te hazudtál a szüleidnek. Te söpörted le az asztalról mindazt, amit mondtam. És a végén valahogy mégis „mi” nem értettük meg egymást.
— Nem akarom egyedül magamra venni az egészet.
— Az ünnepi asztalt viszont egyedül is szívesen magadra vetted.
— Ez nem fair.
— Nem fair az, amikor egy nő a saját jólétéről a blokkokból értesül, aztán ő fizeti meg az árát azzal, hogy napközben éhes marad.
Gábor leengedte a virágcsokrot.
— Válni akarsz?
— Igen.
— Ilyen gyorsan?
— Gyors az volt, amikor tíz perc alatt beledobáltad a kosárba az egész havi idegrendszeremet.
— Eszter…
— Beadom a papírokat. Ha akarod, intézhetjük együtt. Ha nem, megoldom egyedül.
— És ha bebizonyítom?
— Mit?
— Hogy képes vagyok másmilyen lenni.
— Ne nekem bizonyítsd. Magadnak. A szüleidnek. Meg annak a bolti pénztárosnak, aki elé legközelebb talán nem pakolod le a fél fizetésedet egyetlen vacsoráért.
Eszter elindult a buszmegálló felé. Gábor nem ment utána.
Eltelt egy hónap. Eszter megszokta a szobát, a buszozást, azt a csendes luxust, hogy senki nem kérdezi, miért nincs hús a levesben, és senki nem követel ünnepi abroszt egy átlagos hétvégére. Először vett magának rendes csizmát. Nem szépet, nem álomszerűt, csak meleget, tartósat, repedés nélkülit. A boltban sokáig tartotta a dobozt a kezében, aztán elnevette magát. Hát ez volna a gazdagság: a cipzár nem akad be.
Péntek este, amikor hazaért, és feltette a vizet teának, Ilona benézett hozzá.
— Egy nő keresi magát.
— Miféle nő?
— Tisztességesnek tűnik. De olyan arca van, mintha nem tudná eldönteni, bocsánatot kérjen-e, vagy megharapjon valakit.
A folyosón Mária állt. Nem a megszokott, szőrmés gallérú, szigorú kabátját viselte, hanem egyszerű dzsekit, kezében Lidl-s szatyorral. Öregebbnek látszott, mint azon a bizonyos családi ebéden: sötét karikák ültek a szeme alatt, a szája szorosan összezárva, de már nem parancsolóan, inkább tanácstalanul.
— Jó estét, Eszter.
— Jó estét. Honnan tudja a címemet?
— Gábor mondta meg. Nem rögtön. Ki kellett szednem belőle.
— Miért jött?
— Bemehetek? Ezt nem a küszöbön szeretném elmondani.
— Ez nem lakás, csak egy szoba.
— Látom. Nem ellenőrizni jöttem.
Eszter félreállt az ajtóból. Mária belépett, körbenézett, de egyetlen megjegyzést sem tett. Leült a szék szélére, a szatyrot pedig a földre tette.
— Hoztam egy kis ételt. Nem alamizsnának szántam. Csak… van benne csirke, túró, alma. Ha nem kell, dobja ki.
— Miért hozta?
— Mert szégyellem magam.
Eszter hallgatott.
— Sokat gondolkodtam — Mária összeszorította a szatyor fülét. — Eleinte magára haragudtam. Nagyon. Azt mondogattam magamban, hogy egy makacs lány, aki semmiség miatt otthagyta a fiamat. Aztán Gábor azt mesélte, hogy maga mindig elégedetlen volt, soha semmi nem volt elég jó, és azért ragaszkodott a szép asztalhoz, mert maga nem akart előttünk szégyenben maradni.
— Tessék?
— Igen. Sejtettem, hogy erről fogalma sincs.
— Azt mondta, én követeltem?
— Többször is. „Eszter aggódik, anya, azt szeretné, ha minden szép lenne. Eszter szerint kínos lenne egyszerű étellel fogadni benneteket. Eszter rosszul érzi magát, ha szegényes az asztal.” Én meg azt hittem, fiatal, büszke, bizonyítani akar háziasszonyként. Néha még pénzt is utaltam neki.
— Milyen pénzt?
— Ételre. Húszezer, negyvenezer forintokat, amikor mentünk magukhoz. Azt mondta, maga szégyell kérni, nehéz helyzetben vannak, de nagyon igyekszik. Én azt hittem, mindkettőjüknek segítek.
Eszter leült az ágy szélére.
— Mária, nekem erről egyetlen szót sem szólt.
— Már rájöttem. Pár napja belenéztem a telefonjába. Tudom, csúnya dolog. De amikor egy harminchét éves férfi hazudik az anyjának, akkor az illem már nem a legfontosabb kérdés. Láttam a blokkokat, a tartozásokat, a banki üzeneteket. Nemcsak a maguk pénzét költötte. A hitelkártyáját is folyamatosan használta, az én utalásaimból pedig a minimum törlesztéseket fizetgette.
— Hitelkártyát?