Megpuszilta Esztert az arcán, olyan sietős, kötelességszerű mozdulattal, mintha csak egy pipát tett volna egy teendőlista mellé, aztán kilépett az ajtón.
Eszter előbb elszámolt tízig. Aztán százig. Utána feltette a vízforralót, megivott egy cukor nélküli teát, majd felnyúlt a szekrény tetejére, és előhúzta a szürke bőröndöt, amelyről már régen leszakadt a címke.
— Nos, Eszter — mondta halkan saját magának —, a vendéglő ma zárva tart. Fertőtlenítés van.
Belepakolt egy farmert, fehérneműt, két pulóvert, a munkaruháját, az iratait, a telefontöltőt, a neszesszerét és az anyjától maradt régi láncot. Eleinte remegett a keze, de egy idő után elcsendesedett benne valami, és az ujjai is biztosabban mozogtak. A fürdőből elhozta a fogkeféjét. A fagyasztóból kivett egy zacskó derelyét, amit egy héttel korábban az ő pénzéből vásároltak, aztán keserűen elmosolyodott.
— Szép kis hozomány — motyogta. — Derelye meg idegrángás.
A telefonját nem kapcsolta ki. Csak lenémította.
Dóra a második csöngés után felvette.
— Eszter, mi van veled ilyen korán? Épp háborút vívok a gyerekkel. Szerinte a tejbegríz mint étel nem létezik.
— Dóra… átmehetek hozzád?
— Persze. Mi történt?
— Eljöttem Gábortól.
— Úgy érted, összevesztetek?
— Úgy értem, a bőröndöm az előszobában áll. És nálam van a derelye is.
— Gyere azonnal. Tudod a címet. Csak szólok, nálam káosz van.
— A káosz most kifejezetten otthonosnak hangzik.
A buszban nedves kabátok, műanyag poharas olcsó kávé és idegen emberek fáradtságának szaga keveredett. Eszter az ablak mellé ült, a bőröndöt a térdével szorította, és várta, mikor zuhan rá a pánik. De nem jött. Éppen ellenkezőleg: az üvegen túli város hirtelen úgy festett, mintha végre nem ketrec volna. Kisboltok, patikák, „cipőjavítás” feliratú táblák, hátizsákos iskolások, egy asszony szatyorral a kezében, aki a sofőrrel veszekedett, mert az nem ott állt meg, ahol szerinte kellett volna. Minden ugyanolyan hétköznapi volt, mint máskor. És valamiért éppen ez tartotta össze.
Dóra kinyitotta az ajtót egy kinyúlt pólóban, kanállal a kezében.
— Gyere be. A kása a padlón, a gyerek az asztal alatt, a férjem kiküldetésben. Tökéletes körülmények egy új élet elkezdéséhez.
— Köszönöm.
— Előre mondom: a kanapé ferde, de becsületes. Teát kérsz?
— Kérek.
— Akkor mesélj. De ha azt mondod, hogy „biztos én is hibás vagyok”, megcsaplak ezzel a kanállal.
Eszter leült a konyhában. Az ablakpárkányon gabonás üvegek sorakoztak, a hűtőre pedig mágnessel volt odafogva egy lista: „tej, pelenka, nem elfelejteni élni”.
— Megint vett ételt százhatezer forintért.
— Esküvőre?
— A szülei érkezésére.
— Miért, kormánybizottság jön vendégségbe?
— Az anyja szereti a kacsát, az apja nagyra tartja a minőségi felvágottat, Gábor pedig azt szereti, ha mindenki azt hiszi róla, hogy vitte valamire.
— És ti?
— Mi utána azt esszük, amihez nem kell pénz. Főleg büszkeséget. Bár azt elég nehéz megemészteni.
Dóra szó nélkül teát töltött.
— Egyáltalán felfogja, mit csinál?
— Szerinte kicsinyes vagyok. Mintha sajnálnám az ételt a szüleitől. Pedig nem sajnálom. Már csak magamat sajnálom. Olyan, mintha nem is a férjemmel élnék, hanem egy kisfiúval, aki még mindig hazaviszi az ötös dolgozatot, és azt mondja: „Anya, nézd, milyen ügyes vagyok.”
— Mondtad ezt neki?
— Két éve mondom. Mindenféleképpen. Nyugodtan, kiabálva, költségvetési táblázattal, üres hűtővel, sírással. Meghallgat, bólogat, aztán vesz egy ananászt.
— Eszter, az ananász ezen a ponton már nem gyümölcs, hanem diagnózis.
— Tegnap azt mondta, hogy anyám hozzászokott a szegénységhez.
— Hogy az a… — Dóra elharapta a mondatot, mert az asztal alól kimászott a gyerek. — Kincsem, menj be a szobába, anya most felnőtt szavakat fog használni.
— Nem akarom, hogy keresni kezdjen — mondta Eszter.
— Keresni fog. Különösen akkor, amikor rájön, hogy a kacsa nem süti meg saját magát.
A telefon dél körül kezdett rezegni. Aztán újra. Majd megállás nélkül. Gábor rövid üzeneteket küldött, úgy, ahogy az ír, aki először dühös, aztán lassan észreveszi, hogy a hűtőszekrény nem fog válaszolni helyette.
„Hol vagy?”
„Miért nincs otthon senki?”
„Eszter, ez most mi?”
„Két óra múlva itt vannak anyáék.”
„Komolyan itt hagytad az összes kaját?”
„Vedd fel.”
„Eszter, nem viccelek.”
„Anya már elindult.”
Dóra rápillantott a kijelzőre.
— Válaszolsz?
— Nem.
— Helyes. Ismerkedjen csak meg közelebbről azzal a kacsával.
Este hat körül sűrűsödni kezdtek a hívások. Eszter a kanapén ült, Dóra a szomszéd szobában altatta a gyereket. A telefonján már negyvenkét nem fogadott hívás sorakozott. A negyvenharmadiknál felvette.
— Végre! — Gábor hangja rekedt volt, ideges és sértett. — Hol a fenében vagy?
— Dóránál.
— Miféle Dóránál? Felfogod, mi van itt? Anyámék majdnem a lépcsőházban álltak, te sehol, a lakás nincs rendben, a kaják zacskókban, a kacsa a hűtőben olyan, mint egy darab kő, a torta meg szétfolyt, mert kiraktam az asztalra, és most derült ki, hogy hidegben kellett volna tartani!
— Kellemetlen.
— Kellemetlen? Te most szórakozol velem? Anyám azt kérdezi, hol vagy. Azt mondtam, rosszul érzed magad. Erre közölte, hogy akkor meglátogat. Fogalmam sincs, mit mondjak neki!
— Az igazat.
— Milyen igazat?
— Hogy a feleséged elment.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Eszter, most csak felindultál.
— Nem. Hosszú idő óta először vagyok teljesen nyugodt.
— Gyere haza. Az ünneplés után megbeszéljük.
— Nálad mindig minden után van. A vendégség után, a fizetés után, anyád nyomása után, apád hangulata után. Én meg állandóan valami után következem. Ebből elegem lett.
— Ezt nem teheted meg.
— De. Már megtettem.
— Miért? Egy bevásárlás miatt? Egy hülye blokk miatt?
— Magam miatt. Azért, hogy ne azzal ébredjek minden reggel, hogy megint el kell játszanom a tehetős ház úrnőjét egy bérelt kétszobás lakásban, ahol csótányok vannak a tűzhely mögött.
— Ne túlozz.
— Gábor, tényleg vannak ott csótányok. Csak te soha nem nézel be oda. Ahogy a számlák mögé sem.
— Figyelj, anya nagyon ki fog akadni.
— Én két évig nem akadtam ki? Szórakoztam, amikor ugyanazt a harisnyát mostam a radiátoron, mert újra nem volt pénz? Nevettem, amikor azon számolgattam, tejet vegyek vagy kenyeret? Táncoltam örömömben, amikor apádnak húszezer forintos konyakot vettél, nekem meg azt mondtad, húzzam ki a fogammal fizetésig?
— Nem is tudtam, hogy fáj a fogad.
— Mert nem kérdezted.
— Mondhattad volna!
— Mondtam. Azt felelted: „Most nem ez a fontos, anya jön.”
Gábor hangosan kifújta a levegőt.
— Jó. Hibás vagyok. Így megfelel? Gyere vissza, és mindent rendbe hozok.
— Nem vagyok egy tárgy, amit vissza lehet tenni a helyére.
— Eszter, ne csűrd a szavakat. Tényleg pánikolok.
— Akkor élj benne egy kicsit. Én már régóta ott lakom, csak lazac nélkül.
— Anya beszélni akar veled.
— Én nem akarok vele.
— Itt áll mellettem.
— Akkor lépjen arrébb.
— Eszter! — csendült fel egy másik hang, éles és nagyon is ismerős. — Mária vagyok. Mégis miféle cirkuszt rendezett maga?
— Jó estét, Mária asszony.
— Nem jó. Hol van?
— Biztonságos helyen.
— Mit jelent az, hogy biztonságos helyen? Gábor megütötte?
— Nem. Csak úgy költötte a pénzt, mintha kalapáccsal verné szét a pénztárcánkat.
— Ne próbáljon most szellemeskedni. Maga feleség. A férje szülei megérkeztek. Ilyet nem csinálunk.
— Akkor mit csinálunk? A feleség némán főz, aztán némán megeszi a maradék tésztát? Köszönöm, ezt a tanfolyamot nem kérem.
— Ha egy családban gondok vannak, azokat otthon kell megoldani, nem barátnőkhöz szaladgálva.
— Én otthon próbáltam megoldani. Sokszor. Csak a fia egyetlen szót hall meg igazán: azt, hogy anya.
— Mégis mit képzel magáról?
— Azt képzelem, hogy jogom van nem cselédnek lenni. Meglepő, tudom.
— Gábor, vedd vissza a telefont — szólt Mária már nem is a készülékbe. — Nem értem, milyen hang ez.
Gábor újra beleszólt.
— Most boldog vagy? Most azt hiszi, gyűlölsz engem.
— Nem, Gábor. Nem gyűlöllek. Egyszerűen nem akarok tovább a te hazugságodban élni.
— Miféle hazugságban?
— Abban, hogy jól élünk. Hogy minden rendben van. Hogy a drága asztal egyenlő a törődéssel. Hogy az én kimerültségem csak hiszti. Hogy anyád nem élné túl a csirkét krumplival.
— Mindent túlbonyolítasz.
— Te pedig mindent egy blokknak látsz.
— Legalább ma gyere vissza. Kérlek. Mindent megcsinálok én, te csak legyél otthon.
— Nem.
— Akkor mégis mit csináljak?
— Két év után először oldd meg te magad.