— Ezt most komolyan hazahoztad? — Eszter úgy tette le a szatyrot a hokedlire, mintha nem ennivaló volna benne, hanem celofánba csomagolt, pofátlan nagyzolás. — Gábor, kérlek, mondd, hogy nem az a nyolcezer forintos sajt lapul benne.
— Már az ajtóban ne kezdd — morogta Gábor, miközben lerúgta a cipőjét, megrázta a kabátját, és bement a konyhába. — Holnap jönnek anyámék. Mondtam előre.
— Azt mondtad, veszel valamit a teához. Úgy látszik, nálunk ez két külön nyelv. Az én szótáramban a „teához” azt jelenti, keksz meg citrom. A tiédben lazac, jamón meg olyan sajt, ami majdnem annyiba kerül, mint a téli kabátom fele.
— Eszter, ne csinálj már jelenetet. A jamón akciós volt.
— Jelenetet? Én csinálok jelenetet? — előhúzta a blokkot, és a tenyerével kisimította az asztalon. — Száztízezer forint. Persze, akciósan. Hála az üzletnek, megmentettek minket a fényűzéstől.
— Anyának magas a vérnyomása. Nem szabad felidegesíteni. Idejönnek, belenéznek az üres hűtőbe, aztán kérdezősködni kezdenek. Nekem ez hiányzik?
— Nekem meg az hiányzik, hogy fizetéselőlegig még kilenc napig hajdinán éljek? Elfogyott a krumpli, Gábor. Az étolaj alján már csak lötyög valami. Húst utoljára akkor láttam, amikor az alsó szomszédasszony a henteses zacskóval várta a liftet.
— Ugyan már, nem fogunk éhen halni.
— Neked könnyű ezt mondani, mert a munkahelyi menzán megeszed a levest, a főételt, még a kompótot is. Én meg egész nap állok a szalonban, vigyorgok idegen nőknek, akik harminckétezres ruhát próbálnak, és azt kérdezgetik, kövéríti-e őket. Tudod, mit ettem ma? Kenyeret majonézzel. Nem szendvicset. Kenyeret. Majonézzel. Mert a felvágott tegnapelőtt elfogyott.
— Eszter, fejezd be ezt a színházat.
— Ez még nem színház. A darab holnap kezdődik, amikor leülteted a szüleidet az asztalhoz, és eljátszod a nagy házigazdát. „Anya, kóstold meg a pisztrángot. Apa, vegyél még egy kis sonkát. Nálunk minden rendben, szépen élünk.” Aztán majd odasúgod nekem: „Valahogy kibírjuk fizetésig.” Kívülről tudom már ezt a sorozatot, csak az évadok egyre nyomorúságosabbak.
Gábor kinyitotta a hűtőt, belesett, majd azonnal visszacsukta.
— Direkt felfújod az egészet.
— Nem. Direkt számolok. Nézd csak. — Eszter kiöntötte a pénztárcájából az aprót és három gyűrött bankjegyet. — Hétezer-hatszáz forint. Kettőnknek. Kilenc napra. A közös költség és a rezsi sincs befizetve, az internetet holnapután kikapcsolják, a csizmám szétnyílt a varrásnál. De legalább anyukád holnap megtudja, hogy mi mangót is tudunk venni.
— Anyának nem kell látnia, hogy szorul a hurok.
— Miért nem?
— Mert nem kell.
— Csodálatos érv. Majdnem jogi pontosságú.
— Azért, mert egész életemben azt hallgattam tőle, hogy egy férfinak tartania kell a házat. Érted? Nem nyafogni, nem panaszkodni, hanem kézben tartani mindent.
— Egy otthont nem lazaccal tartanak egyben. Hanem ésszel.
— Most szándékosan meg akarsz alázni?
— Te mit csinálsz velem két éve? Csak drágább csomagolásban.
Gábor hirtelen megfordult.
— Én alázlak téged? Dolgozom, hazaadom a pénzt, fizetem az albérletet, javíttatom a kocsit. Azt hiszed, nekem öröm számolgatni? Azt gondolod, nem látom az árakat? Egyszerűen csak azt szeretném, ha a szüleim eljönnének, és normálisan vendégül tudnánk látni őket.
— A normális vendéglátás egy leves, egy sült csirke, egy saláta meg egy sütemény. A normális az, amikor a vendégek után is marad pénz élni. Nálad az a normális, hogy roskadásig tele az asztal, a feleséged alig áll a lábán a tűzhelynél, utána meg a hónap végéig az üres dobozokat szagolgatjuk.
— Sajnálod a szüleimtől?
— A kirakatodat sajnálom.
— Ezt ne merd így mondani.
— Te meg ne merj úgy tenni, mintha ennek köze volna a szülői szeretethez. A szeretet az, ha felhívod az anyádat, megkérdezed, milyenek lettek a leletei, elviszed apádat orvoshoz, segítesz nekik a telken. Nem az, hogy kirakod a garnélát az asztalra, aztán ülsz fölötte, mint a saját sikerességed emlékműve.
— Csak azért beszélsz így, mert a te anyád hozzászokott a szegénységhez. Neki már egy tea pár szem pereccel is ünnep.
Eszter elhallgatott. A régi hűtő a konyha sarkában sziszegni kezdett, mintha még annak is kínossá vált volna a mondat.
— Mondd még egyszer — szólalt meg halkan.
— Nem úgy értettem.
— De. Pontosan úgy értetted. Az én anyám valóban nem vett nyolcezres sajtot. Egyedül húzott fel engem, a postai műszak után még lépcsőházakat mosott. És tudod, mi soha nem ettünk otthon vörös halat. De nálunk senkinek sem kellett éheznie azért, hogy kívülről szépnek látsszon az életünk.
— Eszter…
— Ne érj hozzám.
— Holnap itt lesznek a szüleim. Nem akarok veszekedést.
— Én meg nem akarom holnap kockákra vágni a te ünnepi szégyenedet.
— Meg fogod csinálni. Ne viselkedj gyerekként.
— Én fogom megcsinálni?
— Igen. Megbeszéltük, hogy ha jönnek anyámék, te intézed a konyhát.
— Nem beszéltünk meg semmit. Te eldöntötted, én pedig hallgattam, mert ostoba voltam.
— Na, ezt most ne.
— De, pontosan ezt. Tegnap azt mondtad: „Anya szereti a kacsát, készítsd el rendesen.” Nem megkértél. Nem megkérdezted, van-e erőm hozzá. Egyszerűen kiosztottad a feladatot.
— Szabadnapod van.
— Azért van szabadnapom, mert hat napot végigdolgoztam állva. A szabadnap nem ingyenes műszak az anyád nevét viselő étteremben.
— Mindent kiforgatsz.
— Te meg mindent lakkozol.
Gábor már nyitotta volna a száját, de a zsebében megszólalt a telefon. A kijelzőn ez villogott: „Anya”.
— Igen, anya. Igen, megvettem. Nem, minden rendben. Eszter holnap mindent elkészít. Persze, kacsát is vettem. Igen, tortát is. Mi? Nem, ne aggódj, nem szűkölködünk. Anya, kérlek, ne kezdd. Minden rendben van nálunk. Igen, puszillak.
Eszter olyan mereven figyelte, hogy Gábor nem tette le rögtön a telefont az asztalra.
— „Eszter mindent elkészít” — ismételte meg lassan. — Gyönyörű. És Esztert ki kérdezte meg?
— Tudod jól, hogy nem mondhattam neki azt, hogy te nem akarod.
— Miért nem lehetett igazat mondani? „Anya, most nem fér bele egy lakoma. Gyertek el, eszünk valami egyszerűt, otthonosat.” Mi történt volna? Leszakad az ég? Rendkívüli bejelentést tesz a köztársasági elnök?
— Te nem ismered az anyámat.
— Dehogynem ismerem. Bejön, leül, végignézi az asztalt, talál egy hajszálat a terítőn, megjegyzi, hogy túl vastagra vágtam az uborkát, megkérdezi, miért nem igazítom meg a függönyt, aztán a végén sóhajt egyet: „Gáborkám, te azért mégiscsak ügyes vagy.” Te pedig egész este úgy fogsz ragyogni, mint egy hitelre vett karácsonyi fényfüzér.
— Elég, Eszter. Elegem van.
— Nekem is.
— Miből van eleged?
— Abból, hogy díszlet legyek a te előadásodban.
Gábor átment a szobába. Nem csapta be az ajtót, hanem olyan gondosan húzta be maga mögött, hogy az rosszabbul esett bármilyen csattanásnál.
Eszter egyedül maradt a konyhában. Az asztalon ott hevertek a szatyrok: hal, sajt, friss zöldek, bogyós gyümölcsök, hűtött kacsa, tortásdoboz. Minden szép volt, drága és idegen. A mosogatóban egy repedt fülű bögre árválkodott, az ablak mellett két pár zokni száradt, a radiátor pedig úgy kattogott, mint valami öreg mérőóra, amely mások türelmét számolja.
Eszter felvette a blokkot, félbehajtotta, aztán még egyszer összehajtotta. Belül furcsa üresség és nyugalom támadt. Nem harag volt. Nem sértettség. Inkább olyan érzés, mintha valahol halkan bekattant volna egy zár.
Reggel Gábor korán kelt, frissen, intézkedő hangulatban.
— Eszter, megyek dolgozni. Figyelj ide rendesen. A kacsát azonnal pácold be, a halat csak közvetlenül az érkezésük előtt szeleteld fel, a sajtot egy órával korábban vedd ki a hűtőből, hogy kijöjjön az íze. A saláták ne legyenek túl nehezek, anya most diétázik, de a franciasalátába rendes majonézt tegyél, ne azt a könnyű vacakot, amit te szoktál. A tortához ne nyúlj, felirat van rajta. Hat körül érek haza. A szüleim hétre jönnek.
— Aha.
— Hallottad, amit mondtam?
— Hallottam.
— És kérlek, ne vágj ilyen arcot. Egyetlen estéről van szó. Lehetne normálisan viselkedni?
— Lehet.
— Na, látod. Eszter, te értelmes nő vagy. Tudom, hogy fáradt vagy, de mégiscsak a szüleimről van szó. Nem idegenek.
— Természetesen.
— Ha elmentek, veszek neked valamit. Például csizmát.
— Miből?
— Majd megoldjuk.
— Ti valahogy mindig megoldjátok. Többnyire rajtam keresztül.
— Már megint kezded?
— Nem. Épp befejezem.
— Mit fejezel be?
— A beszélgetést.
Gábor összevonta a szemöldökét, de sietnie kellett.