— Miféle komédia ez? — csattant fel. — Eladtam a saját lakásomat, te pedig most egyszerűen kiraksz bennünket az utcára? Mária, én úgy bántam veled, mintha a lányom volnál… Szerettelek. Te pedig ezt műveled velem…
Mária rezzenéstelen arccal szélesre tárta a bejárati ajtót.
— Erika asszony, maga összetévesztette az emberi kapcsolatokat a bevásárlószatyrokkal. Azokat lehet ide-oda pakolgatni, az érzéseket nem.
Gábor hirtelen a bőrönd füléhez nyúlt, mintha attól félne, az is eltűnik.
— És mégis hová menjünk? — kérdezte rekedten.
Csak akkor fogta fel igazán, hogy Mária nem fenyegetőzik, amikor az asszony kivitte a folyosóra az utolsó csomagot is, majd gondosan mellé tette a sportcipőjét.
— Te ragaszkodtál ahhoz, hogy eladjátok azt a lakást — mondta csendesen. — Felnőtt ember vagy, Gábor. A döntéseid következményét neked kell viselned. Hogy ezután hol húzzátok meg magatokat, az már a ti ügyetek. Nem az enyém. És még valami: te nem vagy a férjem.
Ebben a pillanatban kivágódott a szomszéd ajtaja, és Ágnes, az ötödikről, megjelent a folyosón. Virágos, kopott köntöst viselt, a tekintete pedig olyan éles volt, hogy azzal akár egy rosszul elszámolt villanyszámlát is ketté lehetett volna vágni. Hívni sem kellett. Szemben lakott, és tíz esztendeje nem akadt olyan nesz a lépcsőházban, amely elkerülte volna a figyelmét.
— Én most itt maradok egy darabig — közölte, majd valahonnan előkerített egy kis sámlit, és letelepedett rá. — Csak figyelem a mozgást. Nehogy véletlenül saját lábán induljon el valamelyik televízió.
Erika erre teátrálisan a mellkasához kapott.
— Jaj, rosszul lettem… Felment a vérnyomásom… Szúr a szívem… Mindjárt összeesem itt maguk előtt!
— Egy pillanat — felelte Mária.
Az előszobai gyógyszeres dobozból elővette a szalmiákszeszt, egy darab vattára cseppentett belőle, és Erika orra alá tartotta. Az asszony megrándult, nagyot szippantott, majd feltűnően hamar magához tért.
— Látom, életben van — állapította meg Mária. — Mentőt nem hívok. Sürgős, valódi tünetet nem tapasztalok.
— Te boszorkány — sziszegte Erika. — Hogy az ég…
— Elég legyen — vágott közbe Ágnes keményen. — Más ember küszöbén nem átkozódunk. A csomagjaik ott vannak. Lehet indulni.
Gábor még tett néhány kétségbeesett kísérletet, hogy megtörje Mária elszántságát. Egyszer könyörgött, máskor sértődötten támadott.
— Mindent jóváteszek, érted? Visszahozom, amit kell. Veszek neked gyűrűt is, ha ezen múlik. Csak ne alázz meg így. Gondolkozz már józanul! Anyám csak egy van. Te meg szívtelen vagy. Ki ad majd neked egy pohár vizet, ha megöregszel?
Mária hangja ekkor sem emelkedett meg. Inkább tisztán csengett, mint a megmosott üveg.
— Ezt a kérdést tedd fel azoknak, akik idős emberek otthonát áldozzák fel egy terepjáró kedvéért.
Az ajtó végül becsukódott. A folyosón hosszan karistolva gurultak végig a bőröndök kerekei. Erika még motyogott valamit hálátlanságról és romlott világról, Gábor pedig odavetette: „Ezt még megbánod.” Aztán az ő hangjuk is elnyelte a lépcsőház.
Mária csak akkor engedte ki a levegőt, amikor minden elcsendesedett. A hideg végigfutott rajta, az ujjai remegtek, de a nyugtatóért nem nyúlt. Ágnes közben hozott neki egy pohár vizet, és a kezébe nyomta.
— Jól csináltad — mondta a szomszédasszony. — Már rég időszerű volt. Láttam én azt a te nagyfiúdat. Mindig csak azt becsülte, ami csörgött, zörgött vagy fényesen csillogott.
— Köszönöm, Ágnes.
— Nekem ugyan ne köszönd. Magadnak köszönd. Végre megálltál a lábadon.
Amikor a lakásban végre senki más nem maradt, Mária leült az egyik székre. Nem a csönd ijesztette meg. A csönddel tudott mit kezdeni. Az üresség fájt: az a hely, ahol azelőtt szavaknak, családnak és közös terveknek kellett volna lennie, de csak idegen szalvétákon való filléreskedés, számítás és az ő vagyonára vetett mohó pillantások maradtak.
Ekkor különös nyugalommal futott át rajta a gondolat: férfiakra többé nincs szüksége az életében. Nem keserűségből, és nem azért, mert bárki is feleslegesnek tartaná. Egyszerűen nem akarta többé bizonygatni senkinek, hogy belőle „jó asszony” válna. Elfáradt a félresikerült családosdiban. Mostantól a saját békéjét védi.
Ekkor megcsörrent a telefon. Márk hívta.
— Anya, megérkeztünk — szólt bele izgatottan. — Már majdnem mindent rendbe tettünk. Eszter talált néhány bögrét sárga margarétákkal, azt mondja, ezek lesznek az ünnepi bögréink. Én megerősítettem a konyhai polcot, és a csapot is meghúztam, mert kicsit szivárgott. Olyan jó itt lenni. Mintha könnyebb lenne levegőt venni. Köszönjük.
Mária hallotta a hangjában a hálát, de annál is többet: biztos kapaszkodót, megérkezést.
— Lakjatok ott békében, fiam — felelte halkan. — Nőjön fel abban a házban az unokám. Holnap kimegyek hozzátok. Viszek függönyt, ágyneműt, és megnézzük, mire van még szükségetek.
A készüléket ezután Eszter vette át.
— Mária néni, maga megmentett bennünket — mondta elcsukló hangon. — Olyan, mintha egy hatalmas kő esett volna le a mellkasomról… Ne haragudjon, nem akarok nagy szavakat mondani. Csak nagyon boldog vagyok. Láttuk az almafákat is. Megtanulom megsütni azt a lekváros pitéjét, amit mesélt. És majd mindig áthívjuk teázni. Köszönünk mindent.
— Eszter — mosolyodott el Mária —, nem a pitével kezdjük. Először azt tanítom meg neked, hogyan találj időt a pihenésre. A többi majd jön magától.
Miután letette a telefont, tekintete a szekrényben lógó ruhára tévedt. Maradjon csak ott. Emléknek. Figyelmeztetésnek. Előtte már nem üres ígéretek álltak, hanem egy bölcső, apró babaruhák, tavaszi almafavirágok és egy ház, ahol új élet kezdődhet.
Ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy ne mások csodáiban reménykedjen többé, hanem végre a saját boldogságában higgyen.