Én ugyan nem fogok babakocsira, rugdalózóra meg pelenkára pénzt szórni. Először magunkkal kell törődnünk. És azt sem akarom, hogy gyereksírás verje fel a lakást.
— Az a gyerek az én unokám — mondta Mária halkan, de keményen. — Ez pedig az én otthonom.
— Otthon? — kapta fel a fejét Gábor. — Egyelőre ez egy lakás, ahol én is lakom. Ezt azért ne felejtsd el.
Pár nappal később Gábor olyan elégedett arccal állított be, mintha valami nagy üzletet ütött volna nyélbe.
— Na, van újság — jelentette be. — Anyám eladta a lakását. Épp a legjobbkor. Most végre van nála készpénz. Ideje autót venni. Régóta kinéztem egy magasabb crossovert. Nyaralóhoz, orvoshoz járáshoz, mindenhez tökéletes lenne.
Mária megdermedt.
— Eladta a lakását? Miért?
— Hát ezért — vont vállat Gábor, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. — A pénz csak állna a bankban, annak semmi értelme. Egy rendes kocsi viszont hasznos. Ja, és hol vannak a nagymamád házának kulcsai? A komódban kerestem, de nem találtam. Anyámmal úgy gondoltuk, hogy ő odaköltözhetne. Jó levegő, kert, csend. Mi pedig bármikor kiugorhatnánk hozzá. Teljesen ésszerű.
Mária torkában egy pillanatra elakadt a levegő. A nagymama háza negyven perc vonatútra állt: almafákkal, hárssal, régi tornáccal, ahol kamaszkorában órákig ült könyvvel a kezében. Az a ház a nagyanyjától rá maradt, nem Gáborra. És Mária már régen eldöntötte magában, hogy Márkéknak adja használatra: tágasabb, nyugodtabb, levegősebb hely lesz Eszternek, főleg most, amikor babát vár.
— A kulcs Márknál van — válaszolta végül. A hangja nyugodtnak tűnt, de belül minden idegszála feszült. — A házat nekik szánom. Gyerekük lesz, szükségük van a helyre. Erről még a nagymamámmal beszéltem, amíg élt.
— És engem mikor akartál megkérdezni? — csattant fel Gábor. — Én mi vagyok itt, dísztárgy? A fontos dolgokat együtt kellene eldöntenünk. Vagy már arra sem emlékszel, ki a férfi ebben a házban? Anyámmal mi már mindent elterveztünk…
— Gábor, te nem vagy a férjem — szakította félbe Mária. — A saját vásárlásaidat tervezgesd, ha akarod. A ház az enyém, így a döntés is az enyém. És ha a ti családotok úgy határozott, hogy eladjátok Erika lakását, akkor nektek kell kitalálnotok, hol fog lakni. A nagymamám házába nem költözik. Erről nincs mit vitatni.
Ebben a pillanatban eszébe jutott Judit hangja. A barátnője már évekkel korábban, akkor, amikor Gábor négy szatyorral meg két kartondobozzal „csak átmenetileg” beköltözött hozzá, figyelmeztette:
„Mária, nyisd ki a szemed. Kényelmes ember, ez igaz. De a kényelem nem ugyanaz, mint a megbízhatóság. Addig simul hozzád, amíg rá nem jön, hogy a te pénzedből is megélhet. Egyetlen papírt se írj a nevére. Ez az ember csak a hasznot nézi.”
Mária akkor nevetéssel ütötte el a dolgot. Nem akart megint egyedül maradni, és Gábor akkoriban úgy tűnt, mintha betöltené a lakásban tátongó ürességet. Csakhogy idővel kiderült: amit gyógyszernek hitt, az silány utánzat volt.
— Akkor anyám nálunk marad — jelentette ki Gábor, mintha végső döntést hozna. — Van szabad szoba. Az utcára mégsem mehet. Nem vagyunk vadállatok.
— Nem — mondta Mária. — Az én lakásomban nem.
— Te teljesen megbolondultál? — ordított fel Gábor. — Ki akarod tenni az idős anyámat? Megszégyenítesz! Mit szólnak majd a szomszédok? Ujjal fognak ránk mutogatni!
Mária nem felelt. Megfordult, bement a hálószobába, és előhúzta az ágy alól Gábor régi bőröndjét, azt, amellyel három évvel ezelőtt „apránként” ideköltözött. Egyesével pakolta bele az ingeit, a sportcipőit, a töltőket, a sapkákat, az olcsó kölniket, a fiókok mélyén gyűjtögetett régi blokkokat. A súlyzókkal teli dobozt ott hagyta; azért majd visszajöhet. Az egyik reklámszatyor oldaláról egy mosolygó kiscica nézett rá a bolt emblémája mellől.
Gábor közben a konyhában telefonált az anyjának. A mobil képernyője villogott, ő pedig egyre hangosabban beszélt, mintha Máriát is meg akarná győzni.
— Nem érted, amit mondok! Térj már észhez! Anyám betegeskedik, megfázott, gondoskodni kell róla. Várj egy kicsit, jó? Aztán majd kitalálunk valamit.
Azt hitte, Mária most is engedni fog. Hiszen eddig mindig engedett.
Eltelt néhány óra. A folyosón végül két tömött szatyor, egy bőrönd és négy külön csomag sorakozott egymás mellett. Amikor Erika átlépte a küszöböt, először értetlenül bámulta a holmikat, aztán maga után húzta a saját bőröndjét is.
Mária ekkor felhívta Márkot, és kihangosította a telefont, hogy Gábor és Erika is tisztán hallja minden szavát.
— Fiam, figyelj rám. A ház a tiétek használatra. Költözzetek be. Rendezkedjetek be rendesen. Amiben tudok, segítek.
— Anya… — Márk hangja azonnal megváltozott; még telefonon át is érezni lehetett, mennyire megkönnyebbült, bár igyekezett tartani magát. — Köszönöm. Fogalmad sincs, mekkora segítség ez nekünk.
— De, van fogalmam róla — felelte Mária csendesen.
— Mária… — Eszter nem bírta tovább, beleszólt a háttérből. — Én most tényleg sírok örömömben. Köszönjük. Vigyázni fogunk mindenre, ígérem. Már elkezdtük kitakarítani a konyhát, az ablakokat is lemosom, Márk polcokat szerel majd fel. Nem fogunk csalódást okozni.
— Lakjatok benne boldogan — mondta Mária. — Az a nagymamám háza. Nektek való.
Erika három szatyorral a kezében állt az előszobában, a negyedik csomagra várva, és döbbenten meredt a folyosón összekészített holmikra.
— Mi ez? — kérdezte végül hitetlenkedve.