A villa hegyével finoman megütögette a pohár peremét.
— Akkor hát — állt fel Gábor, olyan ünnepélyes arccal, mintha valóban nagy bejelentésre készülne —, eljött az ajándék pillanata.
Mária még levegőt is alig vett. A gondolatai önkéntelenül előreszaladtak: talán most kerül elő egy kis bársonytok, talán Gábor tréfásan leold egy gyűrűt a kulcscsomójáról, aztán letérdel elé… Annyira belekapaszkodott ebbe a képbe, hogy azt sem hallotta meg rendesen, amikor Márk odasúgta Eszternek:
— Figyelj anyára, ha esetleg elájulna.
Márk szemében nem Gáborba vetett hit csillant, inkább az anyjáért való remény. Csodára várt, bár pontosan tudta, hogy a felnőtt férfiak többnyire nem a csodák emberei.
Gábor még egy kicsit húzta az időt, aztán végre belenyúlt a táskába, és elővett belőle egy formátlan, puha csomagot. Ruha volt. Szürkészöld, olívába hajló árnyalatú, vastag, állítólag „jól szellőző” kötött anyagból. Magas nyak, lecsúszó vállrész, térdig érő hossz, olyan szabás, amely nem kiemelni akart semmit, hanem eltakarni mindent. A címkén rikító matrica virított: „70% kedvezmény”.
— Rengeteget nézelődtünk, mire ezt megtaláltuk — bólogatott Erika elégedetten. — Nézd csak meg a színét: roppant praktikus. Ha ráfröccsen valami, észre sem lehet venni. Az anyaga pedig viszkóz, nem valami olcsó műanyag vacak.
Közben tolakodó természetességgel végigsimított a ruhán, majd belepillantott az árcédulába.
— És a legfontosabb: kiváló vétel volt. Aranykártyával mindössze kétezer-kilencszázkilencven forint. Ezt egyébként én intéztem el. A Lady Comfortban vettük. Pont az ön korosztályának való.
Eszter mozdulatlanná dermedt. Márk felemelte a poharát, mintha inni készülne, valójában azonban egy pillanatra eltakarta vele az arcát. Mária arca kifakult. A képzeletbeli gyűrű szertefoszlott, mintha soha nem is létezett volna. Csak a nehézkesen lógó anyagot látta maga előtt, a derékvonalat, amelyet mintha szándékosan metszettek volna el, és azt az egyetlen szót, amely belül ütötte meg igazán: korosztály.
Olyan volt, mintha nem is ő, hanem valaki más kényszerítené ki belőle a választ.
— Köszönöm — mondta csendesen. — Igazán… praktikus.
— Lehetne ezt lelkesebben is fogadni — csapott le rá rögtön Erika. — Nem mindennap kap egy nő ilyen figyelmes ajándékot. Gábor, mondd már meg te is.
— Mária, ne rontsd el az estét — húzta féloldalas mosolyra a száját Gábor. — Igyekeztem, nem?
Márk ekkor az anyjára nézett, és gyorsan közbevágott:
— Anya, szerintem hozzuk a desszertet.
Úgy ejtette ki a mondatot, mintha egy kellemetlen jelenet végét jelentené be.
Amikor a vendégek végre távoztak, Mária gondosan vállfára tette a ruhát, és beakasztotta a szekrénybe. Olyan precízen végezte a mozdulatot, mint aki nem a saját holmiját teszi el, hanem egy idegen tárgyat rak a helyére. Gábor természetesen nem tudta szó nélkül hagyni.
— Hálátlan vagy — jegyezte meg. — Legalább felpróbálhattad volna. Más nő ilyen ajándék után a férfi nyakába borulna.
— Én azt hittem, eljegyzés lesz — felelte Mária nyugodtan. — Te mondtad, hogy ezt sokáig nem fogom elfelejteni.
— Ugyan már, minek nekem az a papír? — vágta rá Gábor. — Együtt élünk, ennyi. Nekem ez megfelel, neked is meg kellene. Az anyakönyvvezető előtt sorban állni csak formaság, váláskor meg jön a vagyonosztozkodás. Te tényleg tányérokon akarnál veszekedni? Én biztosan nem. Ráadásul az előző feleségem még mindig az idegeimen táncol. Nem fogok megint hivatalokba meg bíróságokra járkálni.
— Így kényelmes neked — mondta Mária. — Minden úgy van, ahogy neked jó.
— Ne kezdj bele.
Nem kezdett bele. Csak megjegyezte magának.
Nagyjából egy hónappal később Márk munkahelyén elindultak az úgynevezett „optimalizálások”. A gyárban megfelezték az osztályt, őt pedig félállásba sorolták vissza. A fizetés késve érkezett, a prémiumokat megvonták, mellékállást vállalni pedig tiltottak. A bérelt kétszobás lakás így már nemcsak szűknek, hanem nyomasztóan drágának is tűnt.
— Anya, megoldjuk valahogy — mondta Márk, de a tekintete elárulta, hogy fejben már rég számol. — Eszter talpraesett, vállalt pluszórákat a szakkörben, de az alig hoz valamit.
Mária megnyitotta a telefonján a banki alkalmazást, és átutalt neki egy komolyabb összeget. Éjjel csinálta, előtte készpénzt tett a kártyájára, és megkérte a fiát, hogy erről ne beszéljen Gábornak. Gábor ugyanis a „közös pénzügyi tervezés” nevében rendszeresen elkérte tőle a kiadási kimutatásokat, és minden Márknak küldött forintból hosszú kioktatás lett.
Valamit azonban így is megsejthetett.
— Már mondtam: egy felnőtt férfit nem kell eltartani — közölte másnap reggel. — Mozduljon meg, oldja meg. Mi vagyunk a támogatói? Nekünk is vannak terveink. Autót akarok venni hamarosan, emlékszel? Anyának nagyobb, kényelmesebb kell. A pénz közös kassza, ne szórd szét.
— Ez az én pénzem, Gábor — felelte Mária makacsul. — És az én fiam. Majd én eldöntöm, mire költök.
— Velem élsz, tehát együtt döntünk — szorította vékony vonallá a száját.
Mária csak bólintott. Este pedig ismét készpénzt vett fel. A segítség továbbra is a maga titkos útján jutott el Márkékhoz.
Amikor aztán Márk egyszer azt mondta: „Eszter babát vár”, Mária leült, és néhány másodpercre lehunyta a szemét. Nem tudott azonnal megszólalni. Nem a meglepetés némította el, hanem az egyszerű, tiszta öröm.
— Istenem — suttogta végül. — Köszönöm. Mindenben mellettetek leszek.
— Gratulálok — vetette oda Gábor fagyosan. — De jobb, ha már most tisztázzuk: más családja nem a mi gondunk. Ezt előre megmondom.