— Hol tartod a nyaraló kulcsait? Anyám oda fog költözni — közölte az élettársa olyan hangon, mintha már rég eldöntött tényt jelentene be.
Mária Szergejevna kisimította a terítő egyik ráncát, aztán végigfuttatta tekintetét a megterített asztalon. Születésnap volt, méghozzá kerek évforduló: ötvenöt. A vázában szegfűk álltak, a tálakban gőzölgő saláta, heringes réteges fogás, mellette a sokat dicsért padlizsántekercsek. A fazékban csendesen bugyogott a borscs, amelyre Gábor rendszerint csak fintorgott, mondván, hús nélkül az nem is rendes étel — noha hús éppen volt benne.
Mária úgy leste a csengőt, mint valami kamasz lány az első randevú előtt. Két hete motoszkált benne Gábor titokzatos ígérete: „Olyan ajándékot kapsz, amit sokáig nem felejtesz el.” Ha gyűrű lesz, gondolta, akkor végre nem csupán élettárs marad. Nem képeslapra, nem virágra vágyott, hanem valamiféle biztos helyre az életében. A hangos, fájdalmas válása óta eltelt tíz év alatt pontosan megtanulta, mennyit ér papírok nélkül a „polgári feleség” szerepe: szinte semmit.
Ha kórházba kerül a másik, nem engedik be hozzá dönteni. Öröklésnél legfeljebb a sor végén kullog. A véleménye könnyedén félresöpörhető. Mária pedig már nem volt huszonöt éves, hogy beérje nagy szavakkal és bizonytalan ígéretekkel. Nem rózsaszín romantikát kívánt, hanem rendet, biztonságot, törvényes köteléket. Azt, hogy legyen valódi helye annak a férfinak az oldalán, aki egyszer talán nem „Mária Szergejevnának, akivel együtt lakom”, hanem a feleségének nevezi.
Megszólalt a csengő. Az ajtóban Márk és Eszter állt, dobozokkal, csokorral felszerelkezve.
— Anya, boldog születésnapot! — Márk gyorsan, de erősen magához ölelte. Harminckét éves volt, magas, komoly férfi, mérnökként dolgozott egy orvosi műszereket gyártó üzemben. Hét éve ugyanott, zokszó nélkül, éppen úgy, ahogy valaha az apja tette a legjobb éveiben. — Eszter kijelentette, hogy tartlet nélkül nincs rendes ünnep.
— Mert tényleg nincs — mosolygott Eszter, miközben lerúgta a cipőjét. Huszonhat éves, csinos, fürge mozgású alsós tanítónő volt, két éve Márk felesége. Még magas sarkúban is úgy cikázott, mintha az iskolai szünetben gyerekek között lavírozna. — Mária Szergejevna, hová tette a tálakat? Mindjárt elrendezem. A teavizet is felrakhatjuk?
— Köszönöm, drágám… jobbra, a polcon.
Eszter már kötötte is maga elé a kötényt. Aprította a zöldfűszert, megmelegítette a csirkét, kenyeret szeletelt, ellenőrizte a gyertyákat. Nem színlelte a segítőkészséget: látszott rajta, hogy valóban könnyíteni akar az anyósa dolgán.
— Márk — fordult felé Mária —, mi újság a munkahelyeden? Nem terheled túl magad?
— Nálunk most mindenki mindenen spórol — legyintett a fia. — Lassanként a gépek mellett alszunk. De ne aggódj. Ó, Gábor, szia.
Gábor a szobából bukkant elő, ahol addig a telefonjával foglalatoskodott. Negyvenéves, sovány alkatú férfi volt, divatos frizurával, karikafülbevalóval, friss sportcipőben. Szerette úgy beállítani magát, mintha ő volna a ház ura: a konyhában szerinte nem volt dolga, a nappaliban pedig elvileg ő képviselte a „férfias központot”. A valóságban többnyire csak a kijelzőt bámulta, és időnként megjegyzéseket tett mások munkájára.
— Már megint ez a menzás felhozatal — biccentett a saláták felé. — Mária, ne rohangálj annyit. Kitesszük az ételt, aztán majd elpakolod. Én már éhen halok.
— Gábor, legalább a tányérokat kihozhatnád — kérte Eszter békésen.
— Nálunk feladatmegosztás van — húzta félmosolyra a száját. — Én fogadom a vendégeket, mondhatni.
Mária majdnem elmosolyodott, de akkor megakadt a pillantása az előszobán. A küszöbön, még cipőben, ott állt Erika Abramovna. Kockás kabátot viselt, élénk rúzs virított a száján, kezében pedig a megszokott szatyrot szorongatta, mintha valami kitüntetés volna. Valaha fodrászként dolgozott, most nyugdíjas volt, és büszkén hangoztatta, hogy neki „mindig akad intéznivalója”. Úgy érkezett a fia élettársának jubileumára, mintha ellenőrzésre jött volna: nehogy a nagy családi ügylet nélküle menjen végbe.
— Megjöttem hát — nézett végig a jelenlévőkön, felmérte az asztalt, majd alig észrevehetően fintorgott a szegfűkre. — Boldog születésnapot, Máriácska. Üres kézzel mégsem állíthattam be. Ilyen napon támogatni kell a fiamat.
— Köszönöm. Jöjjön beljebb.
Az asztal körül hamar megtelt a levegő hangokkal. Márk tréfálkozott, éppen annyira ugratva a feleségét, hogy Eszter nevessen rajta, de ne sértődjön meg.
— Eszter, csak óvatosan azokkal a tartletekkel — intett a tál felé. — Aztán júliusig dolgozhatod le az alakodon.
— Miféle alakján? — kapta fel a fejét Erika.
— Az iskolában. Több kalória, több guggolás — vágta rá Márk, és kacsintott.
Eszter nevetve fújtatott.
— Akkor talán ne tologasd folyton elém ezt a majonézes birodalmat.
— Olyan jó nézni benneteket — jegyezte meg Mária, és a hangjában igazi melegség volt.
Gábor továbbra is kissé félrehúzódva ült, mintha nem vendég volna, hanem előadásrendező, aki a legfontosabb jelenetre vár. Ujjai között megvillant a villa, és a társaság figyelme lassan ráterelődött.