András egyetlen szót sem tudott kinyögni. Látszott rajta, hogy kapkodva keresi a megfelelő választ, de mintha minden mondat elakadt volna benne. Erzsébet viszont elégedetten emelte fel az állát, és diadalmasan ingatta a fejét.
— Látod, fiam? Erről beszéltem! Régóta készülődött már. Csak ürügy kellett neki, és most meg is találta!
Anna lassan felé fordult. Aztán váratlanul felnevetett. Nem vidáman, inkább keserűen, röviden, ideges éllel.
— Maga ezt tényleg elhiszi? Hogy én öt éven át azt tervezgettem, mikor hagyhatom itt ezt a házat? — A fejét csóválta. — Nem, Erzsébet. Én otthont szerettem volna. Családot. Olyat, amiben az ember nem vendég, nem ellenség, hanem társ. Csakhogy maga mindent megtett azért, hogy ez soha ne sikerülhessen.
A következő pillanatban az ajtó becsapódott mögötte. Anna kint állt a lépcsőházban, és először hosszú idő óta úgy érezte, képes rendesen levegőt venni.
Bent Erzsébet a nappali közepén maradt, zihálva, felháborodástól remegve. András mozdulatlanul bámulta a becsukódott ajtót, és az arca olyan volt, mint aki hirtelen nem tudja, hol van.
— Menjen csak! — csattant fel az anyja. — Oda való, ahová megy! Majd találsz magadnak egy tisztességes asszonyt, nem egy ilyen…
— Anya — vágott közbe András csendesen. — Elég. Kérlek, most már hallgass el.
Erzsébet döbbenten hátralépett.
— Mi ütött beléd? Én csak téged védtelek! Érted harcoltam!
— Kitől védtél? — András végre ránézett. A tekintetében valami megváltozott. Kimerültség volt benne, de mellette valami fájdalmas tisztaság is. — A saját feleségemtől? Attól az embertől, aki éveken át elviselte Márk minden balhéját? Aki vasárnaponként eljött hozzád a kertbe, és szó nélkül tűrte, ahogy kioktatod?
— András!
— Igaza volt — mondta halkan. — Mindig titeket tettem az első helyre. Akkor is, amikor pontosan tudtam, hogy nem nektek van igazatok.
Leült a kanapéra, és az arcát a tenyerébe temette.
Erzsébet arca haragos vörösre váltott.
— Hogy merészelsz így beszélni velem? Én vagyok az anyád! Az egész életemet neked szenteltem!
— Tudom, anya. Tudom — emelte fel a fejét András. — De a feleségem most elment. És ezért én vagyok a felelős.
Erzsébet ideges mozdulattal felkapta a táskáját, majd remegő kézzel kezdte begombolni a kabátját.
— Ha már itt tartunk, akkor rám sincs szükséged! Ha képes vagy a saját anyád ellen fordulni, akkor maradj egyedül a romjaid között!
Kiviharzott, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a félig leszakadt kilincs beleremegett. András egyedül maradt. Körülötte csend, üvegszilánkok, hideg huzat.
Elővette a telefonját, és egy darabig csak nézte a kijelzőt. Aztán felhívta Annát. A hívást megszakították.
Írt neki egy üzenetet.
„Sajnálom. Kérlek, beszéljünk.”
Az üzenetet elolvasta.
Válasz nem érkezett.
András felállt, az ablakhoz ment, és lenézett a parkolóba. Meglátta Annát. A táska a vállán lógott, sietős léptekkel haladt, és egyszer sem fordult vissza. Beszállt egy taxiba. Az autó néhány másodperc múlva kigördült az utcára.
Akkor értette meg igazán. Anna nem fenyegetőzött. Nem játszmázott. Nem azért ment el, hogy bűntudatot keltsen benne. Azért ment el, mert elfogyott belőle az erő, hogy tovább várjon arra a napra, amikor András végre a férje lesz, nem csupán Erzsébet engedelmes fia.
Végignézett a lakáson. Az otthonukon, amely most hirtelen idegennek tűnt. A polcon ott állt az esküvői képük. Az előszobában Anna papucsa maradt. A dohányzóasztalon egy félbehagyott könyv feküdt, amelyet már soha nem fog ugyanott folytatni.
András lassan lecsúszott a padlóra, az üvegtörmelék mellé. Újra tárcsázta Annát.
Ezúttal felvette.
— Mit akarsz? — kérdezte Anna. A hangja fáradt volt, mégis szilárd.
— Én… — András elakadt. Mit mondhatna most? Hogy hirtelen mindent megértett? Hogy meg fog változni? Hiszen Anna ezeket a mondatokat már túl sokszor hallotta. — Helyre akarom hozni. Mindent.
— András, már elkéstél.
— Nem. Nem késő. Anna, én…
— Te már választottál — mondta csendesen. — Minden alkalommal, amikor hallgattál. Amikor félrenéztél. Amikor nem álltál mellém. Akkor döntöttél. Most én is döntöttem. Végre saját magam mellett.
A vonal megszakadt.
András a felforgatott nappali közepén ült, és egyszerre világossá vált előtte, hogy nem pusztán a feleségét veszítette el. Azt az embert engedte el, aki valaha meglátta benne azt, aki lehetett volna. Nem Erzsébet kisfiát. Nem Márk bátyját. Hanem Andrást. A férfit, akiben hitt, akiről azt gondolta, képes jobbá válni.
Most már csak a betört ablak maradt, a megrongált zár és a lakásba beáramló hideg szél. Mintha mindez azt suttogta volna neki: vannak törések, amelyeket nem lehet többé összeragasztani.
Egy héttel később Judit már az egész háznak mesélte a hírt:
— Képzeljétek, most már egyedül lakik! Azt beszélik, a felesége a város másik végén bérelt ki egy kis lakást, és… egészen boldognak látszik. Hát, ezt azért nem hittem volna!
Pedig az igazság nagyon egyszerű volt.
Néha az, hogy az ember elmegy, nem gyávaság.
Néha ez az egyetlen esély arra, hogy ne veszítse el önmagát.