— Hogy én rontom? — fordult felé Anna élesen. — Mondd csak, szerinted most mit csinálok? Próbálom megvédeni magam. Ez már bűn? Álljak itt némán, amíg minden mocskot rám kennek?
András állkapcsa megfeszült. A pillantásában ott villant az a türelmetlen, hideg fény, amelyet Anna az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben látott.
— Anyám csak félti a családunkat — préselte ki a fogai között. — Te pedig cirkuszt csinálsz.
Anna szája sarka megremegett. Nem vidáman mosolygott, inkább keserűen, fáradtan.
— Cirkuszt. Hát persze. Valahogy mindig én vagyok az, aki balhét csinál. — Az ablakhoz lépett, és lenézett a padlón csillogó üvegszilánkokra. A betört résen át beáramló hideg levegő belekapott a hajába, és lehűtötte az arcát. — Tudod, András, én komolyan elhittem, hogy mi ketten egy oldalon állunk. Hogy ha baj történik, mellém állsz. De te újra és újra őket választod.
— Ők a családom! — vágta rá András.
— És én micsoda vagyok? — kérdezte Anna halkan. — Egy idegen, aki véletlenül itt ragadt?
Erzsébet gúnyosan felhorkant.
— Hallod, fiam? Már téged is ellenünk akar uszítani. Pontosan így működik egy számító nő.
— Számító — ismételte Anna lassan, mintha ízlelgetné a szót. — Tehát ha annyit szeretnék, hogy a férjem ne hagyjon magamra, az már számítás?
— Azt akarod, hogy válasszon köztünk! — csattant fel Erzsébet.
— Nem. Csak azt szeretném, hogy végre észrevegyen. Hogy meghallja, amit mondok. — Anna hangja egy pillanatra megbicsaklott. — De neki kényelmesebb úgy tenni, mintha minden az én hibám lenne.
András ideges mozdulattal túrt bele a hajába. Látszott rajta, hogy kizökkent. Nem ilyen folytatásra készült. Anna régebben ilyenkor rendre meghátrált: kiment a konyhába, magában sírt egy darabig, aztán másnap úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Csakhogy most valami elpattant benne.
— Nézd — kezdte András már jóval puhább hangon —, vegyünk vissza egy kicsit. Megcsináltatjuk az ablakot, lecseréljük a zárat, és lezárjuk ezt az egész ügyet.
— Lezárjuk — visszhangozta Anna. — Mint mindig. Ahogy lezártuk azt a születésnapomat is, amelyre nem jöttél el, mert anyukádnak éppen segítség kellett a telken. Ahogy lezártuk azt az utat is, amit lemondtunk, mert Márknak hirtelen pénzre volt szüksége. Ahogy…
— Elég! — ordított rá András.
Anna azonnal elhallgatott. Nem azért, mert megijedt, hanem mert megdöbbent. Így még soha nem emelte fel rá a hangját.
— Most komolyan elő akarod rángatni az elmúlt öt év összes sérelmét? — kérdezte András dühösen.
— Miért? Nem tehetem? — felelte Anna csendesen. — Vagy az lenne a dolgom, hogy tovább nyeljek?
Erzsébet elégedetten biccentett.
— Így van, fiam, végre beszélj vele rendesen. Teljesen elszemtelenedett.
Abban a másodpercben Anna számára minden világossá vált. Nem számított, hány érvet sorakoztat fel, mennyire próbálja elmagyarázni, mi fáj neki, vagy mennyit könyörög megértésért. Ők már régen kiosztották neki a szerepet.
Ő volt a kellemetlen, hisztérikus, hálátlan meny, aki nem becsüli Andrást, és aki feldúlja a család állítólagos nyugalmát.
— Tudjátok mit? — szólalt meg végül, meglepően egyenletes hangon. — Tegyetek, amit akartok. Üvegeztessétek be az ablakot. Cseréljétek ki a zárat. Csak én ebből mostantól kimaradok.
Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és előhúzott egy utazótáskát. András a tekintetével követte, de egy lépést sem tett utána.
— Hová akarsz menni? — kérdezte Erzsébet gyanakvóan.
Anna nem felelt. Beledobált néhány ruhát, ami először a keze ügyébe került: egy farmert, egy pulóvert, a neszesszerét. Az ujjai remegtek, mégis határozottan mozdultak.
— Anna, várj — szólalt meg végre András. — Ezt ne csináld.
— De — mondta a válla fölött. — Pontosan ezt kell csinálnom.
— Tudod, hogy ez ostobaság.
Anna kilépett a hálóból, kezében a táskával. Ránézett a férfira, akivel öt évet töltött. Arra az emberre, aki régen minden ok nélkül virágot hozott neki, aki a lépcsőházban is megcsókolta, és azt súgta a fülébe, hogy ő az élete öröme.
Hová tűnt az az András? Vagy talán sosem is létezett igazán?
— Az az ostobaság — mondta Anna —, ha az ember ott marad, ahol semmibe veszik.
Erzsébet felnevetett, de nevetésében több volt a megvetés, mint a jókedv.
— Látod, fiam? Most mutatja meg az igazi arcát. Jön az első komolyabb gond, és már szalad is.
Anna halványan elmosolyodott.
— Az első? Erzsébet, ez inkább a századik. Vagy az ezredik. Csak eddig csendben tűrtem.
Az ajtó felé indult, de András elé állt.
— Állj meg. Beszélnünk kell.
— Miről? — Anna egyenesen a szemébe nézett. — Arról, hogy megint nincs igazam? Hogy bocsánatot kell kérnem Márktól, amiért betörte az ablakomat? Vagy arról, hogy hálásnak kellene lennem édesanyádnak, amiért szemtelen libának nevezett?